KáKánBéKa
Óriási sikoltásod zengi,
harsogja kórtermet,
két hang meredten remegi,
neked még értetlen hangsort, nevedet.
Színes kockákból,
álmokat építesz,
nem hiszed még létezik félelem,
még más reszket helyetted…
Be iratnak, nem kérdeznek,
elkezded, majd befejezed.
S folyton mindenről ezreket kérded,
de senki nem ad választ, lassan megemészted.
Megerősödik lábad,
járni lettél képes,
szárnyalni is engedne vágyad,
de életed földön kell éljed.
Majd harsogsz, zengsz, üvöltesz,
táncolsz, mulatozol, elteltek az évek,
s miközben minden gond feled,
Anyád hív, engedélyt kér aláírni,
„A halál engemet már eltemet…”
S hirtelen eltűnnek lázas tanórák,
kikopik meleg eredből,
elsorvad száj mondani Szeretlek,
s már nincs, ki újrarakná a házfedelet…
Ázott kő állványnál állsz,
s mormogod ezeket;
te aki a mennyekben, te aki nem szeret…
Majd valaki válladra teszi kezét,
azt mondja barátod,
s mormol valami effélét;
eljöttem érted, látod?!
Megcsap a halál szele,
mi van mi volt, tűzre vele!
Mit ér ez lét, s ez élet,
ha megtudtad mi a félelem,
de már nem féled…
Utolsó írka