"Nagy fehér plakátok kapaszkodtak a házak falára. Véges végig az utcákon új plakátokat ragasztottak ki megint. Odatapadtak a kirakatok üvegjére, a kávéházak ablakára. Ott voltak a mozgószínház reklámok között, a hirdetési oszlopok hasán. Nem Parancsok, nem Rendeletek, nem Kiáltványok. Messziről láttam, egy szó feketéllett a papirosokon: Ballada.

Egy régi szelíd szó, mely mintha elmúlt napokból jött volna, hogy mondjon valamit az új napoknak: Ballada... Oda kapott a tekintetem, de még érte el az apróbb sorokat. Át kellett vágnom az utca közén. És mialatt mentem, csak kérdeztem magamtól:

     Az van-e a balladátlan, amire várok, a magyar kín hördülése? A szenvedésünk lázadó kiáltása? Ki írta? Valaki a régiek, vagy az újak közül? Vagy a költő, aki tüzet segített rakni atyja ősi telkén és megtévedetten együtt csinált "forradalmat" Hatvany-Deutsch báróval, Lukács-Löwinger Györggyel, Pogány-Schwarz és Landler elvtársakkal? Megtért-e fajához a megtévedett és felordít benne az elárult magyar föld, amelybe beleharapnak a bálkáni rablók? Vagy ő, a másik szól-e, aki a hontalan Dante fájdalmát bele tudta érezni a mi nyelvünkbe, aki rímbe tudta szedni azt, amit a rónák viharja rivall?
Nem ők, nem a magyarok szóltak. Erdős Renée verse émelyítette a levegőt, melyet a kormány kiplakátoztatott az egész városban,
"Elméne Belgrádba jó Károlyi Mihály
... bús Károlyi Mihály...
... nagy Károlyi Mihály..."

     És ezt ma odaragasztották minden budapesti ház falára. Átlátszó játék. A Ballada részvétet akar kelteni Károlyi Mihály iránt, nehogy harag támadhasson az emberek lelkében; ő rá akarja terelni a szánalmat, nehogy önmagát kezdje szánni a nemzet. Mint egy parancsszóra jóformán az egész fővárosi sajtó is ugyanilyen értelemben ír. Az újságok szinte elleplezik a fegyverszüneti feltételeket és a francia tábornok nyers lenézését állítják előtérbe. Cikkeikben Károlyi a nemzetőrt szenvedő vértanú lesz.

Az utca népe megállt, olvasta a balladát és itt is ott is hallatszott: Szegény Károlyi Mihály. De mialatt mondták, fojtottan, keserűen hírek szivárogtak szerte a városba, amelyeket nem lehetett megállítani. Terjedt a Belgrádi nap valósága s ökölbe szorult tőle az ember keze.

     Franchet d'Esperay Szalonikiből érkezett repülőgépen Belgrádba a találkozásra. Díszőrséget állított a szállása elé. Díszbe öltözött mellére tűzte összes kitüntetéseit és így fogadta azokat, akikről úgy vélte, hogy Magyarország küldöttei. Károlyi Mihály és társai sportsapkával, térdnadrágban és gamásliban jelentek meg mintha futballmeccsre mentek volna a Népligetbe. A tábornok meglepetve mérte végig a társaságot. Rideg és lenéző lett. Kezet nem adott senkinek, összefonta mellén a karját. Kezdetben megütközéssel, majd ironikusan hallgatta végig Károlyi tökéletlen beszédét. Miután pedig átvette a Magyarországot vádoló memorandumot, melynek Jászi volt a szerzője, a lámpa fénykörébe állította a küldöttséget és figyelmesen megnézte egyiket a másik után. - "Vous étes Juif?" - kérdezte Hatvanytól, aztán Jászira pillantott, aztán Károlyira: "És maguk is zsidók?"

Leplezetlen ellenszenv tükröződött az arcán, mikor Károlyi, mint a forradalom vívmányait bemutatta neki a munkás- és katonatanács két kiküldöttjét. A katonatanács képviselőjének, Csernyák századosnak, kérdőn mutatott a gallérjára, melyen hiányzott a rangjelzés: "Vous étes tombés si bas?" - és bólintás helyet gőgösen hátralökte a fejét, sarkon fordult és ott hagyta őket. Elment ebédelni tisztjeivel, a nélkül, hogy meghívta volna a küldöttséget, pedig az asztala számukra is terítve volt."

Tormay Cecile, 1918. november 9

Erdős Renée (eredeti nevén: Ehrental Regina) (Érseklél, 1879. május 7. – Budapest, 1956. július 9.) író, költő.

Felső-magyarországi, sokgyermekes szegény magyar zsidó családban született. Győri és budapesti iskolaévei után színésznőnek tanult a fővárosban, ám tanulmányait hamarosan megszakította. Első verseivel A Hét költőjeként indult, s a női lélek merész ábrázolójaként mutatkozott be. A kritika várakozásaival ellentétben nem a tartózkodó leányi báj, hanem a nő szerelmi vágyának megéneklésével aratott sikert a baloldalon, s vívta ki a századforduló némely korifeusának haragját. Regényeit ifjú lányok csak titokban olvasták, s a közvélemény nemsokára mint a legerotikusabb magyar írónőt tartotta számon. Költészete Ady Endrére is hatást gyakorolt, akárcsak Bródy Sándorra, akinek évekig a szeretője volt. A családos – és csapodár – Bródyval való szakítás után egy olaszországi kolostorba vonult vissza, ahol katolikus hitre tért, aztán később antiszemita lett, a kor keresztény világát követve. Ezt követően írásaira a misztikus erotikus atmoszféra volt jellemző. 1913-ban feleségül ment Fülep Lajos művészettörténészhez. 1944-ig Rákoshegyen lakott. Erdős Renée 1927-ben vette meg rákoshegyi villáját. Későbbi írásaiban élete legboldogabb szakaszaként említi az itt töltött éveket. A negyvenes években azonban származása miatt már csak írói álnéven publikálhatott. Itt tartózkodásának utolsó dokumentuma egy 1944. március 31-én innen keltezett levél, amelyet Serédi Jusztinián hercegprímásnak írt, hogy emelje fel szavát a katolikus hitre tért zsidók érdekében. A vészkorszakban vidéken bújtatták, Rákoshegyre már nem tért vissza, Budapestre költözött. Egykori lakóháza, az Erdős Renée Ház ma kiállítóterem és helytörténeti gyűjteménynek ad otthont.

wiki és más

Erdős (Ehrental) Regina:
Ballada száz év múlva

Elmene Belgrádba jó Károlyi Mihály,
Népe romlásának ha útját szeghetné,
Szép Magyarországot ha még megmenthetné,
Szóval alkudozni, békekötést tenni
Frank hadvezér elé, szive bizalmában,
Bízván magayaroknak régi csillagában.
Elmene Belgrádba jó Károlyi Mihály.

Hajóján ünnepi lobogók nem lengtek,
Útján nem kísérték ragyogó leventék.
Hajh, nem sziporkáztak kaczagányos menték.
Kardok markolatán napsugár nem tánczolt,
Drágaköves forgók bizony nem csillogtak!
Vezér és kiséret szomorúak voltak.
Határon lappangó ellenségek hada:
Ráczok, csehek, tótok, fölszabadult népek,
Földéhes nemzetek, akik jönnek sprra
Forró vérszüretre, friss halotti torra...

Menni kell, menni kell Belgrád városába
Frank vezér elébe...
Meg is álla ottan jó Károlyi Mihály
Frank hadvezér előtt.
Kérni a magyarnak országát, életét.
Frankoknak vezére gőgös szóval mondta:
„Te magad vagy itten jó Károlyi Mihály,
Egész országodért, egész nemzetedért,
Minden magyarokért te magad vagy itten?
egyet intenék csak, rátok rohannának
Földéhes nemzetek s bizony fölfalnának,
Híretek, nevetek sem maradna élő...
De mert idejöttél jó Károlyi Mihály:
Engedem: éljetek, de úgy, hogy ti lesztek
Minden nemzetek közt a legszegényebbek.
A ti országotok koldusok országa,
Koldusok reménye a ti reménységtek!”

Meghajlott bús feje Károlyi Mihálynak -
„Hadd legyünk koldusok, koldus reménységgel:
Csak a mi országunk határaid védd meg.
Csak a mi népünket pusztulni ne engedd!”

Megtére Belgrádból bús Károlyi Mihály.
Határon betörtek csehek, tótok, ráczok.
Hajh Erdély földjére vérszomjas románok!
Szólt Károlyi Mihály, magyarok vezére:
„Nincsen nékem nyugtom, megint útra kelek!
Most Helvécziába, győztesek elébe!
megkérem: ne hagyják pusztulni országom!”
Oda is elméne bús Károlyi Mihály...

Megnyíltak az utak északnak, nyugatnak...
Még sokszor útra kelt, sokszor meg is tére,
Éjjel nem aluvék, párnája parászlott
Feje sok gondjától.
Nappal nem volt nyugta szíve fájásától -
Soha a magyanak nem volt ilyen bánat.
Semmi ékessége, semmi cziczomája!
Sem szárnyas beszéde, sem daliás válla!
Régi nemzetsége gőgjét levetette,
Rossz magyarok bűnét mind magára vette,
Le is vezekelte...

Így nyere országot nagy Károlyi Mihály!