Aradon született 1951-ben. Hét évig a kolozsvári balettgimnázium növendéke. 1984-től Torontóban élt, majd 1999-ben Monacóba költözött. A torontói York Egyetemen filozófiából szerzett diplomát. Rádiószerkesztő és autószalon-igazgató volt, évekig a Canadian Broadcasting Corporation (CBC) magyar adásának torontói tudósítója. Jelenleg az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap tulajdonosa, főszerkesztője. Aranyvillamos címmel három kötete jelent meg, az első kettő a pécsi Jelenkornál, legutóbbi a pozsonyi Kalligram Kiadónál.

Aranyvillamos

Az Aranyvillamos a köd ölében pihen.

Takargatja, bújtatja aranyát, megszisszen

kerekeiben a türelem az Opera

előtti téren. Mintha régmúltból jött posta-

kocsi, vörösarany mázban, illedelmesen

meghúzza magát az acélszürke sínpáron,

rám vár, vagy másvalakire, hogy felszálljon,

s ha majd elindul, legyen, kiért megálljon.

Sietek, rohanok feléje, le ne késsem,

a soha vissza nem térő pillanatot el

ne szalasszam, aranyát magamhoz ragadjam,

mert ki tudja, lesz-e még másik alkalom,

visszatér-e még egyszer az Aranyvillamos?

Ez soha, talán egy másik - súgja-susogja

mellettem egy idegen. S felnézek rá,

szemében indulat-szikrák, habos és rumos

szagú a délután jól szabott kabátja.

Kérdem tőle: miért aggódik, nekem hova

kell és miért sietnem, erős akaratom,

kitartó türelmem más alkalmat nem terem? -

mellettem az a másik, nem felel. Hirtelen

elfog a pánik, gyötör a kétség, hogy talán

ez az utolsó lehetőség, az utolsó

Aranyvillamos, enyém lehet - ha elérem -

a világ legnagyobb kincse, a reményemet

éltető és békétlen lelkemre írt hozó

balzsam. Vibrált a gondolat agyamban,

imbolyogni látszik az aszfalt is alattam.

Hát rohanok. Kapkodva szedem a levegőt,

az Aranyvillamos életre kel, a ködből

karcsú vörösarany teste lassan kibomlik,

lám, most szökni akar, hirtelen megrándul,

ajtaját szinte kezemre csapja, és sikolt.

Megdermedve, ijedten állok. Istenem, mit

is csinálok, miért késtem le az Aranyvillamost?

Szívem gyorsuló ritmusára

kettőnk között a távolság egyre nő.

Lassan, mint álmok illanó szele

viszi, söpri, magához öleli,

előlem eltakarja

a köd, a makacs szürke köd.

Hóvihar Pepével és Brankúzival

New York-ból jött a láz ma.

Rám teregette kezét,

mintha engem áldana.

S az én árva testem

hőjét meg-megcsapolva

pontosan fél tizenegyre

megérkezett a medve,

bundájából csöpögött

az élet mézes kedve:

délről jövő hózápor.

Házastul és lelkestül

ellepett a fehér por.

Oly pontosan érkezett,

halálnak is elmehet

a szentrál sztésön zsúfolt

peronjára, hol ki-be

jár a versem fűtött

vagonokból. Szeresse

meg, aki épp ott látja,

vigye haza magával,

vegyen álmokat rajta.

Míg te ezt a csomagot

s magadat magadból,

óvatosan kibontod,

magam is a hó alól,

szoros gúzsból oldom ki,

ó, csak segítene Brankúzi.

A guggenhájmban láttam

utoljára. Pepe nagy

óvatossággal karon

fogta és légiesen

elemelte volna, ha

pásztázó szemeikben

az aktusnak karmája,

meg nem akadt volna,

mint egy mágikus madár

kőszárnya, mibe élet

magát azért lehelte,

mert Brankúzi rendelte.

Vánkoson egy poroszló

nem vette viccnek az ő

váratlanul mozduló

karját, mindkettőnket mint

a világ véges alját,

kihallgatni bekísért.

A kísértésnek ellent-

állni Pepe sem tudott,

csapot-Brankúzit hagyott

a szomorú világra,

hadd temesse be a hó,

illúziók paplankája.

–––––––

Brâncusi, az angolok Brankúzinak hívják

Ülök itt a ködben

„...elmondhassam, hogy megcsalattam:

nemet vetvén igent arattam.”

Szilágyi Domokos

Itt van ez az ákom-bákom, belészorult

félszeg látomásom. Eretnek volt szólt

az ének, csínján kell bánnom az (eg)ésszel.

Ha megvet egy kálvinista, mértékkel

keverj a szabadságba egy kis osztrigát,

jól összekavarva, hints rá majorannát,

mint ki hiszi, csupa ízekből áll össze

ez a morcos világminden, ami ugye

nincs is ingyen. Jön a lényeg Hiób-hírben.

Kiált a riporter: ismeretlen hibbant,

döbbenetes, elrabolt egy lemezlovast.

Elfogyott a szavam. Ülök itt a ködben,

rég fel nem húzott rugós lemezlovas,

mint ki hiszi, hinni immár nem akar.

Béna mosolyom

Hogyan küzdhetnék a logikával

magam ellen egy kis nyugalomért,

félelmemben megtalálom távol

lengő, vérző éjjelek kötszerét?

Ne kérd számon csábosságát kiterített

életemnek! Nem öröm a végességem.

Szabadulnék onnan, oldanám a fojtást.

markomban szorong ijedt, apró kabalám.

Hová vezet a végtelenbe nyúlt

fehér út? A táltos kocsi velem gurul,

béna mosolyom elé egy arc tántorul.

Csak te, csak valaki biztatna már!

Jön rám a rémes, szürke álom, nem érzem

sem édes ízét, sem bódító illatát.

Majorana repülni tanul

csak a suhanó öröm

a kétkedés

a felberregő gépzaj

robbanásos kattogása

a repülés tüll-súlytalansága

a lebegés-vércse

a lendület

a felszabadultság érzete

a kikapcsolódás izgalma

az elrugaszkodás

a felhevültség bizsergő áramütése

a várva várt szárnyalás

a tapasztalat

amikor sem föld

sem ég nincs alattad

csak kósza föld lenn

tenyér-ég fölötted

és már szétválasztani nem tudod

a pillanatföldtől

a pillanateget

Memento

S mindenről - mint szakállas viccben -

a szeretkezés jut eszembe, kedvesem.

Ritmus oldja fel most is a testem.

Ódon metafora jöjj ide, igézz meg!

Élvezetesebb nincs is e világban.

Ha újra eszembe jutsz, nemhiába,

az örömszerzés fényes kése járja

át testem, a láz ringató ritmusára.

Gondjaimat őrli malmában a kétely,

te rám tekintesz, mint ki valami mást vár.

Nyurga árnyék hasal a fény tükrére.

Ebben a tükörben még utolérlek.

Elbújok veled újra egy reményben!

Véremben kering röggé vált emléked.

Második befejezés

S fényezett tükrömben még beérlek,

szavakat tépegetek, én megtévedt.

Avas emlék a szoba közepében.

A Történelem, a máglya

Nyugtalan árnyak borízű

csendet elcipelnek, maguk

előtt serényen terelnek

nyugtalan vágyat, borízű

álmot álomra váltanak.

A folyó mentén, előttem,

Kutya szelek csavarognak

s ők rám ugatnak bőszen,

fel, a vitorlákra szöknek,

csattognak a céda vásznak.

Félénk homály ül a tájra

és alváshoz készülődik

a történelem, a máglya.

Lassan már beesteledik

ebben az évezredben is.

Majoranna elégiája

megtorpedózott valóság

továbbképzelem a képet

szimmetriából

szimmetriába mentem

segítségért senki sem kiált

így születnek

ilyenek az elégiák

ez még esetleg jó:

A monacói kikötőben

Hullámot hullámra vet

újra a tenger,

vetésem mind vízbe veszett.

Hajók guggolnak

a kikötőben,

horgony nélkül ring

sorsuk a vizen.