1990. Július tizenkettedike, csütörtök. Gyakran kapok olyan leveleket, amelyekben képviselőuramoznak engem is. Hol fölszólítanak valamilyen magasztos ügy képviseletére, hol kioktatnak. Kezdetben feszélyezett ez az idétlen melléfogás, hiszen ilyen alapon plébános úrnak is hívhatnának, vagy Für Lajossal régóta tartó barátkozásom okán tábornok úrnak is, de újabban már csak mosolygok a makacs félreértésen: végül is nem ez a legkártékonyabb tévhit Magyarországon.

Fejtörést inkább az okoz: hogyan alakulhatott, illetve rögzülhetett némelyekben ez a minden alapot nélkülöző meggyőződés? Ha legalább indultam volna a választáson, megérteném. De nem indultam. Sőt még olyan választási nagygyűlésen se szónokoltam, ahol Csurkát vagy Csengeyt ajánlottam volna jelöltnek, mert ebben az esetben még megérteném, hogy Sármelléken vagy Békéstarhoson egy-egy boldogtalan magyar ugyanúgy eltéved a három Cs. bozótosában, mint ahogy jópár budapesti „értelmiségi” is eltévedt.

Talán a TV-ben láttak? Talán az Országházban? Az utóbbiban mindössze egyszer jártam, épp akkor, amikor a képviselőket beiktatták. De ezt is csak a „kakasülőről” néztem végig, egy karzati oszlop mellől, s így aztán nehezen tudom elképzelni, hogy ötven-hatvan ember, hónapok múltával odakeverje az arcom a képviselők közé.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy heteken át gyúrtak engem is: vállaljam el a jelöltséget, a magyar demokraták listavezetője én legyek. Minél hízelgőbb volt az ajánlat, annál könnyebben hárítottam el magamtól, pedig a nyomós érvek közt Vörösmarty neve is szerepelt, Kölcseyé, Petőfié, Eötvösé, Mikszáthé, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. A legmeghatóbb példa természetesen Petőfié, aki nemcsak szellemben és lélekben akart egy egész nemzet képviselője lenni, de az akart lenni a leggyakorlatiasabb életben is, néhány ezer kiskunsági parasztpolgárral a háta mögött. Eszmény és valóság kevés költőnkben olvadt olyan vakmerően össze, mint őbenne. Kivételes képessége volt ahhoz, hogy egyikből természetes tartással lépjen át a másikba: az eszmények világából a vaskos valóságéba és vissza. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a képesség hajszolta akkor is, amikor képviselőségre törekedve döntési joghoz akart jutni az új Nemzetgyűlésben és akkor is, amikor elment Segesvárra.

Túloznék persze, ha most azt állítanám, hogy engem a babérjaitól megfosztott Vörösmarty vagy a képviselőségtől csúfosan elütött Petőfi példája ijesztett el attól, hogy három évtizedes politikusi „előéletem” után képviselőséget vállaljak az új parlamentben. Szó sincs ilyesmiről. Engem mindenekelőtt a korán jelentkező aggályaim és kiábrándulásaim tartottak vissza attól, hogy a „szellemi politizálás” mellett a közvetlen cselekvés, a közvetlen politizálás életformáját elvállaljam.

Én is, mint sokan mások jó előre tudtam, hogy az átmenet időszaka, még pontosabban: a vértelen forradalomé, nem olyan lesz, mint egy héthatárra szóló parasztlakodalom, amelyben ha szakad is rólunk a veríték, a jókedv verítékezik bennünk, ellenkezőleg: hosszú és kemény menetelés lesz, akadályokkal és sziszifuszi torlaszokkal tarkítva. Arra azonban gondolni se mertem volna, hogy a Kádár és a Grósz bukása utáni időszakban színre lépő új politikai erők – mozgalmak, pártok, pártcsírák – olyan eszeveszetten törnek hatalomra, miként ez 1989 nyarán, illetve kora őszén elkezdődött.

Az első kiábrándulások a Nemzeti Kerekasztal fölbomlásához kapcsolódnak. Sietve teszem hozzá, az időelőtti felbomlásához.

Tagadhatatlan, hogy ez a kerekasztal ideiglenes tákolmány volt, de a jövő szemszögéből nézve jelképes „bútordarab”. Inkább költői találmány volt, mint politikusi. Most, hogy elsüllyedt szerepét fölidézem, a baszk származású filozófus: Unamuno egyik gondolata izzik föl bennem. Ezt írja A tragikus életérzés című könyvében: „Ha a sorsverte tömeg együtt elénekel egy Misererét, az annyit ér, mint egy filozófia.” S folytatni még meghökkentőbben folytatja: „Nem elég gyógyítani a pestist, sírni is kell tudni miatta.”

Mi köze Unamunónak a Kerekasztalhoz? A sírásnak a politikához, a jogalkotáshoz? Mi köze az ésszerűségnek a látszólagos ésszerűségekhez?

Megkísérlem lépésről lépésre kideríteni.

A Kerekasztalt körbeülő pártok, mozgalmak, szövetségek, érdekcsoportok, szakértők annak idején zsugorított tervekkel ültek le tárgyalni egymással. Forradalmi eltökéltséggel csupán a megbukott szocializmus intézményrendszerét akarták minél előbb fölcserélni az újjal: az egypártét a többpárti rendszerrel, a hamis szavazásokét a szabad választásokkal, s ezzel egybehangoltan az állam új irányítási és hatalmi rendszerének a tervrajzát elkészíteni.

A tárgyalófelek munkája, szerintem, történelmi súlyú volt, de ezzel együtt is féloldalú. Visszautalva Unamunóra: ők csak a pestist próbálták meggyógyítani, a testet megbilincselő és lefokozó bajokat, pedig a Nemzeti Kerekasztal résztvevőinek a „sírásra” is gondolniuk kellett volna. A megkerülhetetlen katarzis feszült, türelmetlen és zűrzavaros üzeneteire, amelyek időről időre a gyomor tájékáról indulnak el, s kerítik hatalmukba a szívet s az agyat. Az 1956-os Forradalom azért soroltatott be a nemzet nagy történelmi pillanatai közé, mert a változás vérben született. Vérben és gyászban. Az 1988-89-es átalakulásban sikerült a vérnélküli forradalom eszméjét elfogadtatni nemcsak az eszünkkel, hanem türelmetlen ösztöneinkkel is.

Dicsősége ez az országnak; a katarzis elmaradása azonban komoly tehertétele. Úgy látszott, hogy Nagy Imréék országos újratemetésével lezárhatjuk az 56 utáni évtizedeket, s egy nagy lélegzetet véve nekigyürkőzhetünk az új korszak megteremtésének. Tévedtünk. Semmiféle észérv, semmiféle kiszámított akarat nem helyettesítheti a közös megrendülést. Nagy Imréék temetésén ott voltak a koporsók. De a koporsók mögül hiányoztak a tettesek. Föltehetően otthonaikban ültek a televíziójuk előtt, reszketve, fakó bűntudattal vagy kiégett lélekkel, s nézték a görögös dráma jeleneteit, ahelyett, hogy valahol ott a Hősök terén, egy elkülönített dobogón őket vagy legalább életnagyságú fényképüket nézhette volna a sokaság. Nem, nem a bosszú mozzanata hiányzott, nem a vérengző ösztön tombolása és kielégülése, csupán az igazságérzet helyreállítása. Annak a tudata, hogy van jóvátétel is a földön.

De az is elképzelhető lehetett volna, hogy a temetés után egy nagyszabású bírósági tárgyalást rendez az ország, ahol a Russel-bizottság gyakorlata szerint kizárólag erkölcsi ítéletet hirdetnek ki, noha a tárgyaláson pontosan úgy hangzik el minden vádbeszéd, tanúvallomás és a jogszerű védelem mondatai is, mintha életfogytiglani börtön várna a pörbefogott bűnösökre. Egy ilyen bírósági tárgyalás vergődő és sorsszerű drámájában az országlakók úgy élhették volna át együtt saját múltjukat: élet és halál, szabadság és megsemmisülés föltételeit, mint a régi görögök a magukét végzetet sodró mítoszaikban. Félhettek volna, kushadhattak volna, szégyelhették volna magukat maguk előtt, megtanulhattak volna szembeszállni a sorssal, tombolhattak és sírhattak volna közösen.

A Kerekasztal politikusainak, pártképviselőinek, mindenekelőtt ennek a föltételeit kellett volna megteremteniük. Más szóval: az országot előbb lélekben kellett volna egységesítenünk, hogy a természetes osztódás és árnyalódás folyamata – a pártosodás – később jó utakon indulhasson el.

Ez a láncszem, sajnos, kiesett az utolsó nyolc-kilenc hónap történelméből. S ahelyett, hogy a különféle érdekcsoportok, alapdolgokban egyetértve, együtt kezdtek volna neki a négy évtized alatt fölgyűlt romok eltakarításának, a romhalmazok mögé bújtak, s onnan kezdték el egymást dobálni kövekkel, féltéglákkal, vasdarabokkal.

A Kerekasztal idő előtti fölrúgását is a nekitüzesedett és önző pártoskodás számlájára írhatjuk. Vajon mért ültek le a szabad demokraták és a fiatal demokraták a többi párttal és szövetséggel tárgyalni, beleértve még a volt uralkodó pártot és a reformkommunistákat is. Nyilvánvalóan azért, hogy egyezkedjenek. Jó néhány ügyben ez sikerült is. Jó néhányban viszont nem. Utólag is azt gondolja az ember, hogy a közéletet mederben tartó, tisztességes béke megért volna egy vagy két újabb menetet. De az „asztalborítók” már rég a szurkolóikra: a párthíveikre és a jövendő választóikra gondoltak, s nem az ország lelki bajaira. Győztek, de ezúttal rossz ügyben. Ettől a győzelemtől már csak egyet kellett előrelépniük, hogy a Négy Igenes népszavazásban is – bámulni való politikai ügyességgel – ismét övék legyen a pálma. Ezzel a ravaszul kicsikart népszavazással nemcsak a zsenge demokrácia első paradoxonja született meg, de megtörtént a demokrácia kisiklatása is: mindent félresodorva arról döntsön a nép, hogy a köztársasági elnök választásában ne ő döntsön. Továbbá pedig olyan ügyekben döntsön, amelyekben semmit sem ér a szava, mert már döntöttek helyette. Százezer aláírás elég volt a szavazás megtartásához. De kétszázezer összejött. Csakhogy a kétszázezerből körülbelül hatvanezer érvénytelen volt. Ha semmi más, ez a hatvanezer adat önmagában elég a komolyság megkérdőjelezéséhez. Elég ahhoz, hogy azt gondolhassa az ember: csakis a hazugság műhelyében születhetnek ilyen eredmények.

Az ügyeskedők győzelméhez dacos maflaságukkal, s tagadásra játszó ügyetlenségükkel a magyar demokraták is hozzájárultak. Ők a bukásuk miatt felelősek.

Ha mocorgott is volna bennem valamiféle képviselői becsvágy vagy petőfies cselekvési igény, a népszavazás körüli hamiskodások egyszer s mindenkorra kiégették belőlem.

Annak azonban, hogy a lendületesebb és a gyakorlatiasabb politizálástól észrevehetően hátrébb húzódtam, a fönti okon kívül másféle okai is voltak. A legkirívóbbak közt az első helyen épp a demokrácia paradoxonjai. Mindaddig, amíg baráti társaságban vagy társaságokban csakúgy a magunk számlájára képzelődtünk az 56 utáni rendszer erkölcsi és gyakorlati „fölszámolásáról”: a politikát izgalmas föladatnak, sőt kalandnak éreztem. Hasonlóan az esszéíráshoz vagy egy-egy forgatókönyv megírásához. Nagyképűen szólva: arra ébredtem rá, hogy a politikai alkotóképesség nem különbözik másfajta alkotóképességtől, ha a gondolkodás dramaturgiájából nem iktatja ki az erkölcsi rendszer föltételeit. De attól a pillanattól kezdve, hogy a baráti társaságok szervezetté alakultak át, a politizálás egyre inkább elveszítette ihletettségét. Legalább is az én szememben. A gondolkodásba több új „prózai” elem is beiktatódott. Az egyik ilyen új elem a jóváhagyás mozzanata, más szóval: a többségi szavazás nemes diktatúrája. Természetes körülmények között a gondolatok hierarchikus viszonyt alakítanak ki egymással: a jobb és érettebb gondolatok a kiérleletlenek fölött állnak. Csöndre intik őket és szerénységre.

A mi új demokráciánkból, sajnos, hiányzott és ahogy sejtem, még sokáig hiányozni fog ez a hierarchia. A jó és a káros cél között, az ízlés és az ízléstelenség között ma még nem a legjobb gondolat dönt, hanem a számbeli fölény, a dac, az elfogultság, a közakarat. Egy-egy történelmet befolyásoló döntésben  is úgy számoljuk össze – demokratikusan – a szavazatokat, mintha káposzta fejeket adnánk össze. Ilyenkor a nyilvánvalóan  fejletlen vélemények is ugyanolyan súllyal esnek latba, mint a legbölcsebbek, és a legtávlatosabbak.

Csoda-e, ha az újszülött demokráciák többnyire zavarodottak, kuszák és középszerűek?

A többségi akarat erőszakos érvényesítése a gondolkodásban már önmagában is elég volna ahhoz, hogy egy értelmiségi ember kihátráljon a politikából. De az újabb gondok is társulnak hozzá. Ilyen gond, például, az idő kérdése, szakszerűbben szólva az: időzítésé. Egy alkotó tudós vagy egy alkotó művész a saját gyakorlatából pontosan tudja, hogy sem a tudományos, sem a művészi teremtést nem lehet siettetni. Mindegyiknek megvan a maga ideje. A politikait azonban szinte minden órában, minden percben siettetni kell, mert az állam és a társadalom irányítása közben nemcsak az óra ketyeg makacsul, mint ahogy mondani szokták, hanem a pokolgép is. Még akkor is siettetni kell, ha földerítetlenek az utak, ha az elképzeléseink és a gondolataink ingatag lábakon állnak; még akkor is, ha senkisem tudja megjósolni, milyen veszedelmes következményei lehetnek a kényszerű sietségnek.

A fölszabadult, sőt az ihletett politizálástól engem – az elmulasztott megrendülésen kívül – az elhamarkodott pártoskodás kocsmai jelenetei hőköltettek vissza.

Elhamarkodott pártoskodás?

Négy évtizedes lemaradás után el lehet valamit sietni?

Épp azután lehet!

Hasonlat helyett egy tragikus sors jut az eszembe. A falubeli Zsoldos Jánosé. Két évvel volt csak idősebb nálam: amikor 1944 nyarán leventének kivitték a frontra. Hamarosan fogságba esett, s egy esztendőt töltött kinn valamelyik Donyec-medencei büntető táborban. A folyamatos éhezéstől teljesen tönkrement, sárga kísértet lett belőle, 1945 nyarán – talán a fiatalsága miatt – hazaengedték. Hazaérkezése után kárpótolni akarta magát a hosszú és kínzó éhezésekért. Szinte eszelősen vetette rá magát minden hazai ételre: a kacsasültre, pörköltre, túrós lepényre, a füstölt szalonnára, amelyre fogvacogva vágyakozott a fogság lázálmokkal zsúfolt hónapjaiban.

Hiába igyekezett egy-két tapasztaltabb felnőtt vissztartani ettől a kétségbeesett falánkságtól: várjon, ne siessen engedje meg, hogy a híg csalán löttyöktől fölpuhult és elvizenyősödött szervezete fokozatosan szokhasson hozzá újra a fehérjében gazdag ételekhez. A figyelmeztetéseket János úgy engedte el a füle mellett, mintha a tiltás szavai sorra kiestek volna a tudatából.

Négy hét se telt el ebben az idegbajos sietségben, szerencsétlen fiú belehalt a mohóságba.

Tudom, nemcsak a hasonlatok sántítanak, hanem a példák és a példabeszédek is. Mégse félek kimondani, hogy a 89-ben megalakult vagy a halottaiból hivatalosan is föltámasztott pártoknak legalább olyan fontos lett volna meghallaniuk a történelem józanabb súgásait, mint a hadifogságból hazaért fiúnak jóakarói tanácsát: éhségükbe ne rohanjanak olyan megszállottan a hatalom felé, mérsékeljék kissé az iramot. Mindenekelőtt azért, mert az országlakók hetven-nyolcvan százalékának fogalma sincs arról, mit gondoljon magáról, helyzetéről s az örvénylő események közben kiknek a szózataira figyeljen vagy kiknek fordítson hátat.

Egyedül csak bizonyos értelmiségi csoportoknak voltak elképzeléseik a változásokról, ami érthető is, mivel az elmúlt évtizedek  politikai sivatagában ők tartották fönn – amennyire fönntarthatták a gondolkodás stratégiai céljait, a mindennapos társadalomelemzés erkölcsét: ugyanígy a tájékozódásét is; és közülük kerültek ki az ellenzék személyiségei, osztagai, akik – minden korlátozás ellenére – mégiscsak politizálhattak. Azt is mondhatnám, hogy a szóban forgó értelmiségi csoportok – a helyzetükből adódóan – politikai előjogokat szereztek maguknak az előző rendszerben. Hasonlóan a régi nemességhez.

Sajnos, ezekkel az előjogokkal, akarva-akaratlanul is, visszaéltek.

A visszaélés egyik formája a sietség volt. Az elbizonytalanodott társadalomra ráerőltetett versenyőrület: ki alakít előbb pártot, érdekvédelmi szövetséget? Kinek a neve szerepel leghangosabban a rádióban, a televízióban? Vagy kinek a neve kerül föl a legnagyobb betűkkel a házfalakra, az égre a csillagokra? Tagadhatatlan, hogy az élet általában örökös sietség. Még akkor is zaklat bennünket előre, ha szándékos és bozótokkal benőtt, ismeretlen utak várnak is ránk.

De legalább ennyire megcáfolhatatlan tapasztalat az is, hogy a legnagyobb rohanások idején is lehetséges termékeny lemaradás. Nagyobb távlatokra tekintő, tudatos késlekedés. A Biblia után Ady is beszél ilyesmiről versben és prózában. Egyik rövid versében ezt írja:

A pártosodás gyulladásos hónapjaiban ezek a sorok visszhangoztak bennem napról napra.

Talán mondanom is fölösleges, hogy a pártosodástól való viszolygásom ellenére a többpártrendszerű demokráciát óhajtottam, hisz választani csak több párt közül lehet, de közben az is nyilvánvaló volt számomra, hogy az új pártok azért választhatatlanok, mert fejletlenek, mert koraérettek; a történelminek nevezett régi pártok pedig azért, mert „túlérettek”; vagy mert hosszú tetszhalálban elernyedtek az izmaik és a reflexeik.

A választáskényszer és a választhatatlanság ténye közti abszurd feszültséget, kínos ellentmondást én csak az idővel tudtam volna föloldozni. Az önmagát is meghaladó idővel.

De elvont elemzés és eszmefuttatás helyett ismét személyes történetre váltok át. A Magyar Demokrata Fórumot kezdetben én olyan mozgalomnak képzeltem el, amely ha méhében hordja is a pártot, hosszú időn át lélek- és gondolatérlelő marad. A szabadság edzőiskolája. S ebben a hitemben erősített meg egy olasz szenátorral folytatott emlékezetes eszmecserém is.

1988 nyarán – tehát a választások előtt több mint egy esztendővel az olasz nagykövet Bíró Zoltánt és engem azzal a természetes szándékkal hívott el magához, hogy egy Magyarországra érkezett parlamenti küldöttséggel ismertessen bennünket össze. Köztük O. szenátorral, az Olasz Keresztény Demokrata Párt egyik alapító tagjával.

Eszmecserénk tizedik percében az idős, sok vihart megélt szenátor azt kérdi tőlem, mi lesz a Demokrata Fórummal: párttá válik-e rövidesen vagy mozgalom marad továbbra is. Dadogva mondtam el neki, hogy kétféle akarat hadakozik egymással. S én azok közé tartozom, akik egyelőre a mozgalom mellett szavaznak. A politika nagymestere sokat sejtetően mosolygott rám, kissé ravaszkás szemüvege mögül.

– Tudja, mért mosolygok? – kérdezte.

– Fogalmam sincs róla.

– Azért mosolygok, mert közvetlenül a második világháború befejezése után, nekünk olasz kereszténydemokratáknak, ugyanezt a leckét, ugyanezt a politikai házi feladatot adta föl a történelem: mozgalom maradjunk-e még bizonyos ideig vagy váljunk-e párttá? Az idő és a körülmények is szorongattak bennünket. Mégpedig nem is akármilyen körülmények. Az Olasz Kommunista Párt viharos gyorsasággal megalakult és országszerte toborozta híveit. Föltűnően sokan csatlakoztak hozzájuk.

Elvégre a korszak politikai „divatfiai” a kommunisták voltak. Roppant áldozatokat hozva ők törték meg leginkább a németeket. Mindenki előttük emelt kalapot. Emlékszik rá? A kommunista Sztálin volt az isten! Még az a szerencsétlen Roosevelt is neki udvarolt. És a nyugati baloldaliak! Aragon, Sartre és a többiek. Azt hitték, hogy a kommunizmus fogja megváltani a világot. Természetes, hogy az olasz kommunisták is így gondolkoztak. Hónapok alatt megerősödtek, és hogy egy hasonlattal érzékeltessem a helyzetünket, olyanok voltak, mint egy duzzadó izomzatú bokszoló a szorítóban, aki egyedül ugrál ruganyosan a deszkán, egyedül csépeli a levegőt, öklözi a semmit s ellenfél nélkül már-már nevetségessé is válik. Igen, az ellenfél! Arra kellettünk volna nekik, mi kereszténydemokraták. Szinte ingerlő perverzitással arra csábítottak minket, hogy minél előbb alakuljunk párttá mi is! Mert az előnyüket így tarthatnák meg velünk szemben. Egy hajszálon múlott, hogy nem ugrottunk be a tetszetős csapdába. Az alapítók közül négyen-öten úgy gondoltuk, hogy a kommunista párt sikere nem igazi siker. Túl sok benne az időszerű propaganda és a fölpumpált látszat. S különben is azt, hogy mikor váljunk párttá, ne más írja elő nekünk. A legalkalmasabb időt meg tudjuk választani magunk is.

Ekkor határoztuk el, hogy előbb föltérképezzük az országot, s csak utána döntünk magunkról. Hiszen ahhoz, hogy érzelmileg, politikailag, történelmileg jól dönthessünk, meg kell tudnunk: hogyan gondolkodik az olasz paraszt, az olasz akadémikus, a kéményseprő, az apáca, a katona, a gépészmérnök, a kohók mellett dolgozó munkás.

S ez volt a szerencsénk! Ha idejekorán beugrunk az olasz kommunisták érthető cselének, véges-végig másodhegedűsként rángattuk volna a vonót. Tudniillik a küzdelembe belebonyolódott embernek már nem az igazságra van szüksége, hanem a győzelemre. S mivel feltétlenül győzni akar, időközben még tán a céljairól is lemond, csakhogy a dobogó közelében maradhasson. Ma is áldom a kockázatosnak, sőt veszélyesnek mondható türelmünket, hogy nem idő előtt kezdtünk el versenyezni. A meggondolatlanságok következtében olyan pártszerkezetet alakíthattunk volna ki Olaszországban, amelynek még tán most is a túszai volnánk.

Éppen egy éve találkoztam O. szenátorral. Akaratlanul is egyre gyakrabban és egyre keserűbb szájízzel idézem föl magamban mondatait.