Mindenki részeg volt. Az országúton meneteltek, a sötétben, s az egész üteg részeg volt. Champagne-ba mentünk. A hadnagy egyre-másra kilovagolt a földekre, s azt mondta neki: "Részeg vagyok, mondom neked, mon vieux, el vagyok ázva." Egész éjjel meneteltünk az úton, a sötétben, s az adjutáns a lován folyton a konyhám mellé került, s azt mondta: "Oltsd el! Veszélyes! Meg fognak látni!" Ötven kilométerre voltunk a fronttól, de az adjutánst csak a konyhám tüze nyugtalanította. Nevetséges egy menetelés volt az azon az országúton. Ez akkoriban történt, amikor trénőrmester voltam.

A tóparton még egy kihúzott csónak feküdt. A két indián várakozva állt.

Nick és apja a farülésre került, az indiánok eltolták a csónakot, s az egyik beugrott evezni. George bácsi a tábori csónak farába ült. A fiatal indián eltolta a tábori csónakot, s beszállt, hogy George bácsit átvigye.

A két csónak sötétben indult el. Nick jóval maguk előtt hallotta a ködben a másik csónak evező villáit. Az indiánok gyors, kurta csapásokkal eveztek. Nick hátradőlt, apja átfogta a karjával. Hideg volt a vízen. Az indián, aki velük evezett, nagyon keményen dolgozott, de a másuk csónak mindjobban megelőzte őket a ködben.

– Hova megyünk, papa? – kérdezte Nick.

–  Át az indián táborba. Egy indián nő nagyon beteg.

–  Ó – mondta Nick.

Az öböl túlfelén partra futott a másik csónak, mire odaértek. George bácsi már szivarozott a sötétben. A fiatal indián felhúzta egy darabon a csónakot a partra. George bácsi mindkét indiánnak szivart adott.

A fiatal indián lámpát vitt, felmentek mögötte a partról, s átvágtak egy csuromharmatos réten. Aztán erdőbe értek, s egy ösvényen haladtak, azon eljutottak a fahordó úthoz, amely felvezetett a hegyekbe. A fahordó úton sokkal világosabb volt, mert kétoldalt kivágták a szálfákat. A fiatal indián megállt, elfújta a lámpáját, s mentek tovább az úton.

Az útkanyarral fordultak, ekkor egy kutya jött elő ugatva. Szemben fény világított a kunyhóból, itt laktak az indián kéreghántók. Újabb kutyák rontottak nekik. A két indián visszaküldte őket a kunyhóhoz. Az úthoz legközelebb eső kunyhó ablaka világos volt. Egy öregasszony állt a kunyhóbejáratnál, kezében lámpa.

Benn faágyon fiatal indián asszony feküdt. Két napja próbálja már a gyerekét megszülni. A tábor valamennyi öregasszonya segédkezett neki. A férfiak kivonultak az útra, ott ültek a sötétben s dohányoztak, távol az asszony lármájától. Éppen sikoltott, mikor Nick és a két indián belépett a kunyhóba, apja és George bácsi után. Az alsó ágyon feküdt, nagy dagadt teste felnyomta a takarót. Fejét oldalra fordította. A felső ágyon hevert a férje. Három nappal ezelőtt igen csúnyán megvágta baltával a lábát. Pipázott. A szobában nagyon rossz szag volt.

Nick apja megparancsolta, hogy tegyenek vizet a kályhára, s amíg a víz melegedett, ő Nickkel beszélgetett.

–  Ennek az asszonynak gyereke lesz, Nick – mondta.

–  Tudom – mondta Nick.

–  Nem tudod – mondta az apja. – Ide figyelj. Most van abban, amit vajúdásnak hívnak. A kisbaba meg akar születni, s az asszony is meg akarja szülni. Minden izma azon igyekszik, hogy a baba megszülessen. Ez történik olyankor, amikor jajgat.

–  Értem – mondta Nick.

Éppen akkor felkiáltott az asszony.

–  Ó, papa, nem tudsz neki adni valamit, amitől abbahagyja a jajgatást? – kérdezne Nick.

–  Nem. Nincs semmi érzéstelenítőm – mondta az apja. – De a jajgatás nem érdekes. Én nem is hallom, mert nem érdekes.

A férj a felső ágyon a fal felé fordult.

A konyhában dolgozó asszony intett az orvosnak, hogy forró a víz. Nick apja kiment a konyhába, s úgy a fele vizet átöntötte a nagy üstből a mosdótálba. Zsebkendőből kibugyolált különböző dolgokat, s beletette őket a vízbe, amit az üstben hagyott.

–  Ennek forrni kell – mondta, s dörzsölni kezdte kezét a mosdótál forró vizében egy darab szappannal, amelyet a táborból hozott magával. Nick nézte az apja két kezét, amint egymást dörzsölik a szappannal. Apja nagyon alaposan és gondosan megmosta a kezét, s közben beszélt.

–  Tudod, Nick, a kisbabáknak fejjel előre kellene születniük, de néha nem így születnek. Ha nem, olyankor egy csomó bajt csinálnak mindenkinek. Lehet, hogy ezt az asszonyt meg kell operálnom. Nemsokára megtudjuk.

Mikor megfelelőnek találta már a kezét, bement és munkához látott.

–  Hajtsd föl azt a takarót, légy szíves, George – mondta. – Nem akarok hozzányúlni.

Később, amikor operálni kezdett, George bácsi és három indián fogta le az asszonyt. Az megharapta George bácsi kezét, és George bácsi azt mondta: – Átkozott indián szuka! – és a fiatal indián, aki csónakon áthozta George bácsit, nevetett rajta. Nick tartotta a mosdótálat apjának. Hosszú ideig tartott a dolog.

Apja felemelte az újszülöttet, és megütögette az arcát, hogy megindítsa a lélegzést, aztán átadta az öregasszonynak.

–  Fiú, látod Nick – mondta. – Tetszik az asszisztensmesterség?

–  Tetszik – mondta Nick. Félrenézett, hogy ne lássa, mit csinál az apja.

–  Ez az. Most már jó lesz – mondta az apja, és valamit a mosdótálba tett.

Nick nem nézett oda.

–  Most még néhány öltés kell – mondta az apja. – Ha alkarod, megnézheted, Nick, ha nem, nem. Összevarrom a vágást, amit csináltam.

Nick nem nézte. Kíváncsisága hosszú időre lelohadt.

Apja befejezte és felállt. George bácsi és a három indián férfi is felállt. Nick kivitte a mosdótálat a konyhába.

George bácsi a karját nézegette. A fiatal indián visszaemlékezőn mosolygott.

–  Teszek rá egy kis hiperoxidot, George – mondta az orvos.

Az indián asszony fölé hajolt. Az már nyugodt volt és nagyon sápadt. Szemét lecsukta. Nem tudott sem arról, mi lett az újszülöttel, sem másról.

–  Reggel visszajövök – mondta az orvos és felegyenesedett. – Délre itt kell lennie az ápolónőnek St. Ignace-ból, ő majd hoz mindent, amire szükségünk van.

Izgatott és beszédes volt, mint a labdarúgók mérkőzés után az öltözőben.

–  Ez az orvosi lapba való, George – mondta. – Császármetszés zsebkéssel, és a varrás viaszolt horgászelőkével.

George bácsi a falnak támaszkodott, karját nézte.

–  Hát te nagy ember vagy, az ám – mondta.

–  Kellett volna egy pillantást vetni a büszke apára. Azok állják legrosszabbul ezeket a kis ügyeket – mondta az orvos. – Meg kell mondanom, ez elég csendesen viselkedett.

Leemelte a takarót az indián fejéről. Kezét nedvesen húzta vissza. Egyik kezében lámpával fellépett az alsó ágy peremére és bevilágított. Az indián arccal a falnak fordult. Torka egyik fülétől a másikig át volt vágva. Vére tócsában folyt össze oda, ahol teste besüppesztette az ágyat. Feje a bal tarján nyugodott. A nyitott borotva, élével felfelé, a pokrócon feküdt.

–  Vidd ki Nicket a kunyhóból, George – mondta az orvos.

Nem volt rá szükség. Nick a konyhaajtóban állt, s jól látta a felső ágyat, amikor apja egyik kezében a lámpával visszabillentette az indián fejét.

Éppen hajnalodni kezdett, mikor a fáhordó úton visszafelé ballagtak a tóhoz.

–  Nagyon sajnálom, hogy elhoztalak, Nick – mondta az apa, akiből teljesen eltűnt az operáció utáni vidámság –, kár volt ilyen szörnyű heccen keresztülmenned.

–  Az asszonyoknak mindig ilyen nehéz a szülés? – kérdezte Nick.

–  Nem, ez nagyon-nagyon kivételes eset volt.

–  Miért ölte meg magát, papa?

–  Nem tudom, Nick. Nem bírta a dolgot, azt hiszem.

–  Sokan megölik magukat, papa?

– Nem nagyon sokan, Nick.

–  Sok asszony?

–  Asszonyok nem nagyon.

–  Sohase?

– De igen. Néha megölik magukat.

–  Papa.

–  Tessék?

–  Hova ment George bácsi?

–  Hamarosan előkerül.

–  Nehéz meghalni, papa?

– Nem, azt hiszem, elég könnyű, Nick. Minden attól függ.

A csónakban ültek, Nick a farában, apja evezett. A nap éppen jött fel a hegyek mögül. Feketesügér ugrott, körözött utána a víz. Nick húzta a vízben a kezét. Melegnek érezte a reggel metsző hűvösségében.

Kora reggel a tavon, a csónak farában, míg apja evezett, biztosan érezte, hogy ő sose fog meghalni.