KáKánBéKa
Sivár és ocsmány minden ami látszik és azontúl is szomorú az egész ország képe. Pozsonyt annektálták a csehek és a lakosság elkeseredett tiltakozó népgyűléséből vérfürdőt csináltak. Egy kicsi fiú felmászott egy lámpára és ki akarta tűzni a magyar lobogót. A cseh katonák, mintha verébre céloztak volna, lelőtték. A kis papírzászló lehullott a holt fiúcskával a magyar Pozsony földjére. Az elkeseredett tömeg puszta kézzel rohanta meg a katonákat, akik erősítést kaptak és utcáról utcára hajtóvadászatot kezdtek a magyarokra. Mikor pedig Barecca ezredes, a megszálló csehek olasz parancsnoka a kaszárnyába akarta visszavezényelni a vérengző országrablókat, puskatussal beverték az ő fejét is. És ahogy a csehek garázdálkodnak a Felvidéken, úgy garázdálkodnak a szerbek lenn délen és mindnél kegyetlenebbül az oláhok Erdély földjén. Nyílt utcán pofoznak meg magyar úri asszonyokat, papokat és aggastyánokat. Akasztatnak, kínoznak, felvágják a magyarok hátát, sót tömnek a sebbe, aztán összevarrják a vérző húst és úgy hajtják korbáccsal világgá a szerencsétleneket. Az önkéntes székely és erdélyi magyar zászlóaljak pedig hiába kérnek támogatást a kormánytól, véreik megmentésére.
Böhm Vilmos és Pogány József nem adnak. Károlyi pacifizmusról szónokol, Kun Béla meg osztályharcot proklamál a budapesti kaszárnyákban.
Dinamit van a föld alatt. Tompa robbanások hallatszanak nap-nap után. Ebben a feszült viharterhes levegőben mondotta el ma előttünk gróf Bethlen István, pártja toborzó beszédét. Mindössze százan lehettünk. Szilassy Aladár elnökölt és okos, bátor szavával megvilágította a ma képét. Utána Bethlen István állt fel. Emlékezetemben egész mondatok csengenek tovább. ... "Úgy látom Magyarország mai helyzetét, mint ahogy a római író látta Pompejit utolsó óráiban, amikor tüzes láva borította el a polgárok évszázados munkáját... Ezer éven keresztül sok katasztrófát élt át nemzetünk, de talán soha súlyosabbat, mint éppen a mai... Elérkezett az ideje annak, hogy a gyűlölet szava helyett a szeretetet hintsük a nép lelkébe... Gyűlöletből megélhet egy kormány, de a nemzet csak szeretetből élhet. És mi egyéb a szeretet, mint a nemzeti érzés. Ha ezt az érzést a magyarban nem ingatták volna meg, másképp állna a nemzet az egész világ előtt... A Nemzeti Egyesülés pártja a polgári pártokkal együtt kívánja a nemzetet kivezetni abból az útvesztőből, amelybe szerencsétlensége folytán belekerült!"
Éljenzés hangzott. Aztán reám került a sor: "Nem az ujjongók, hanem a régi megszentelt kötelességek hívnak minket asszonyokat a politika mezőire. Nem is politika az többé, hanem országmentés. Ahol azelőtt elég volt egy akarat, ott ma kettőre van szükség. Odateszi hát a magyar asszony az ő magyar akaratát a magyar férfi magyar akarata mellé ..."
A gyűlés folyamán többen észrevettük, hogy az egyik gyorsíró sajátságosan mosolyog. Ez a fiatalember alighanem izraelita volt és miután az utolsó szót leírta, feljegyzéseivel együtt eltűnt. Csajthay Ferenc, a Budapesti Hírlap hazafias főszerkesztője vállalta, hogy megkeresi őt, de mire reáakadt, a gyorsíró már minden korrektúra nélkül kiszolgáltatta a kőnyomatosnak az ülés lefolyását.
Ők mindenütt ott vannak és mi még mindig nem tanultunk.
1919. február 19.
Takaró Mihály : Tormay Cecile élete
A csehszlovák legionáriusok a békés tüntető tömegbe lőttek a légió katonai parancsnokának, Riccardo Barecca ezredesnek tudta nélkül.
1919. első napja gyászosan kezdődött Pozsony lakosainak. Megtörtént az, ami azelőtt évszázadokon át elképzelhetetlen volt: az egykori magyar koronázóvárost idegen csapatok szállták meg. A Riccardo Barreca olasz ezredes vezette cseh–szlovák legionáriusok Szilveszter napján bekerítették a várost, majd a következő két nap folyamán meg is szálltak minden lényeges stratégiai pontot. A csehek ekkor már nem ütköztek ellenállásba, ám Pozsony — a közhiedelemmel ellentétben — nem puskalövés nélkül került ellenséges kézbe. Az olaszországi cseh és szlovák hadifoglyokból toborzott, olaszok által felszerelt és kiképzett cseh–szlovák hadsereg már 1918. október 31-én megpróbálta megszállni Pozsonyt, de a soproni kadétiskola 16-17 éves hadapródjai, illetve a Csatay Lajos vezette tüzérek sikeresen visszaverték őket. A budapesti kormányzat azonban a lehető legrosszabb időben Szencre vezényelte Csatayékat, így a tüzérségi védelem nélkül maradt város az év végére lényegében szabad prédául kínálkozott a cseh légió számára.
A hamar több ezresre duzzadt tömeg nemzeti zászlókat lengetett, és ütemesen, egyre hangosabban skandálta: Él-jen-Magyar-ország! Bár Luigi Piccione tábornok parancsa szerint a katonáknak a kaszárnyákban kellett volna maradniuk, a fegyelmezetlen és részben kezelhetetlen legionáriusok szétszéledtek a városban, és zaklatták, provokálták a lakosságot. Már a tüntetés elején erőszakosan léptek fel, majd a skandálást „provokációnak” értelmezve éles lőszerrel a tömegbe lőttek. A menekülni próbáló, rémült embereket a környező utcákban szuronyroham fogadta. Barreca ezredes is szembesülhetett azzal, milyen szedett-vedett társaság felett parancsnokol. Amikor a helyszínre sietett, hogy véget vessen az öldöklésnek, egy katona puskatussal leütötte. 7 halott és 23 súlyos sebesült feküdt a Vásár tér kövezetén. Az áldozatok: Heringes Ferenc 37 éves szabómester, Luntzer Gusztáv 19 éves munkás, Kováts György 28 éves hadirokkant, Kubesch Vilmos 17 éves szakiskolai tanuló, Soós Angéla 37 éves városi alkalmazott, Albrecht Károly 21 éves hazabocsátott tengerész, Záborszky Gyula 32 éves hivatalnok. A meggyilkoltak temetése hatalmas megszállás- és erőszakellenes tüntetéssé vált. A legionáriusok állig felfegyverkezve készültek erre napra, valóságos paranoia lett úrrá körükben. A hisztérikus hangulatban az egyik katona úgy vélte, a cipőjét kötő Hubert Károly a hátsóját mutatja neki, s egyszerűen fejbe lőtte a 14 éves fiút. A városi közgyűlés tiltakozásának hatására a cseh–szlovák hatóságok „kivizsgálták” az ügyet, s megállapították, hogy a katonák jogosan használták fegyverüket, mivel a tömegből „hógolyóval dobálták őket”. A meghasonlott Barrecát áthelyezték, helyébe egy Prága iránt tökéletesen lojális francia tiszt került. A sortűz áldozatai a csalogányvölgyi temetőben nyugszanak, nem messze Alexander Dubček sírjától. Paradox módon emlékművükre — amely egy holtan elzuhanó férfit ábrázol — a hatóságok az újonnan életbe léptetett szabályok értelmében csak a szlovák helyesírás szerint engedték felvésni a nevüket. Megemlékezésekről, nyughelyük gondozásáról azonban évtizedeken át szó sem lehetett. A kilenc évtizedes etnikai elnyomás véres nyitányául szolgáló tragédia áldozatainak sírja sokáig mohával benőve, elfeledve állt. Az utóbbi években azonban többen kezdeményezték az emlékmű felújítását, és a helyi magyarok rendszeresen megemlékeznek a vértanúkról.
Utolsó írka