Délután volt. A Teréz körút felé mentem.
Gróf Batthyány Lajosné telefonon üzente, hogy beszélni szeretne velem.

 A tágas földszinti szalonban tompított félhomály szőtt vörhenyes derengést. Régi ünnepélyes bútorok között virágzó azáleák, világos brokátok, selyem lámpaernyők, puha párnák lágyították a sötét vonalakat. A kandallóban tűz égett és a világossága hátulról finoman körülrajzolta Batthyány Lajosné alakját. Magasan, nyúlánkan jött felém. Nem találkoztam vele az októberi események óta. Szép volt most is, de a haja, mintha megőszült volna. Keskeny kezének ideges mozgásában elnyomott nyugtalanság látszott. Az események és szereplőik egy része oly közel áll hozzá, hogy mikor a keserűség szavakba forrott bennem, szinte kérdően néztem fel nemes vágású magyar arcába. Andrássy Gyula a testvérbátyja, Károlyi Mihályné a testvére lánya, Károlyi Mihály az unokaöccse... De ő higgadtan, szomorúan látta a valóságokat. Nem tért ki előlük, nem akarta menteni, még önmaga előtt sem, szívének egykor dédelgetett szép kis Katusát, az emóciókra és izgalmakra falánk Károlyi Mihálynét, akinek nincs egyénisége, aki rabszolga módra felvette a degenerált Károlyi féktelen nagyravágyását és hisztérikus végletességben túlhajszolta őt még önmagán is.
Batthyány Lajosné Károlyi Mihályról beszélt. Elítélte, azzal a kérlelhetetlen igazságossággal és szigorral, amellyel a romlásba hajszolt magyar faj kétségbeesése benne megnyilatkozott.
     Kérdeztem tőle, tud-e a Diaz-féle fegyverszüneti feltételekről, tudja-e, hogy az a szerződés, ellentétben a belgrádival, csak arra kötelezte hadseregünket, hogy az 1914. évi határok mögé vonuljon vissza?
Mialatt beszéltem, nyílott az ajtó és Batthyány Lajosné fia, régi barátom, a festő Batthyány Gyula (1887-1959) jött be a szobába. Egy pillanatig szinte kételkedve hallgattak rám mind a ketten, olyan lehetetlen és őrült volt ez a hír.
- Határozottan tudom, a fegyverszüneti bizottság egyik tagja, Julier alezredes mondta a testvéremnek.

Az elképedés hirtelen csapott át lázadó haragba az arcokon.
- Szerezze meg nekem a szöveget, - mondotta Batthyány Gyula - adja ide, kiplakátoztatom egymás mellé a két okmányt és huszonnégy óra alatt megbukott az egész gaz rendszer.

"Károlyi Mihály abból a célból, hogy Magyarország különválását Ausztriától tüntetően kidomborítsa, a hatalom átvétele után magyar részről külön fegyverszünet megkötését kívánta, noha Felső-Olaszországban már a monarchia összes csapatára nézve aláírták a fegyverszünetet*, s ez méghozzá Magyarország területi épségét nem érintette. Károlyinak ez a lépése végzetes lett számunkra."

Horthy Miklós

(116. o.)Könyv: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó - História folyóirat közös kiadása, Budapest, 1990

Szép édesanyja kételkedően tekintett reá:
- De hát azt hiszi, azt hiszi, hogy még van annyi szabadság ebben a városban? Összetépnék a plakátokat, mielőtt a falakra kerülnének.
- Sajtószabadságot, véleményszabadságot ígértek és nincs más, csak hazugság.
- Szervezkednünk kell ellene, csak így törhetjük át a hazugságukat, - mondotta Batthyányné, - azért kérettelek.
- Az asszonyokra gondoltál? - Igen...
- Én is foglalkozom ezzel a gondolattal. Többen vagyunk, akik ugyanazt érezzük. Valaminő összefoglaló programra lenne szükség, hogy eltakarja az igazi célt: csak az asszonyok révén lehet visszavinni az elveszett hitet.
- Csináld meg azt a programot és állj a mozgalom élére.
- Én csak közkatona akarok lenni, - feleltem, művész vagyok, nem értek az ilyesmihez.
- Pedig éppen neked kell oda állnod. Téged követni fognak. Én is dolgozni akarok.
Megráztam a fejemet. - Mindent megteszek, de nem vagyok hivatva az élen járni.
- Dolgozunk mi is, - vetette közbe Batthyány Gyula. - Majd csak elkergetjük ezt a társaságot.
     A mi szervezkedésünkről pedig beszélünk még mondotta Batthyányné sajátságos; szomorú mosolyával. - Hát ő is? - gondoltam elmenőben. Szétszórtan hányan éreztük már ugyanazt. Mintha a levegőben lenne, mintha csak arra várna, hogy közülünk valaki hangosan kimondja.

Az utca képe megváltozott, mialatt odabenn voltam. A lámpák nem égtek, villamos nem járt és sűrűn hullott a hó. Váratlanul sztrájk ütött ki? Szénhiány van? Vagy pedig Heltai tengerészei miatt?
A kis mellékutcák félősen bújtak be a sötétbe. A havazáson át egy rozoga kocsi ügetett. - Mennyiért vinne el a Kőfaragó utcába?
- Hatvan koronáért, - kiáltotta le a bakról a kocsis.
- Nemrégiben még két korona volt ennek az útnak az ára... A kocsis káromkodva hajtott odébb, én pedig tovább gázoltam a hóban. Furcsa csend volt köröskörül. Kinn a szabadban, az erdők és a rétek hallgatásában valami mindig elpihen, a város hallgatásában pedig úgy rémlik, mindig ugrásra készül valami. Éreztem ezt. Szinte akaratomon kívül állón mindegyre magam mögé néztem és sebesen futottam át a sikátorok torkollása előtt.
Hajdani világos tiszta utcák, rendőrök, védettség, biztonságérzet, - hová lett minden?
     A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasztottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület. Az állvány egyetlen lökésre összedől. Itt már beomlott és az üres telken kószálnak a farkasok. Hirtelen süllyed a város, feltarthatatlanul hanyatlik, visszafelé, olyan időkbe, amelyekben sohase tudta, aki este útra kelt, hogyan ér haza.
A túlsó szegleten kocsi kifordult ki a Körútra. Kis biztonságérzet fogott el. Nem sokáig örültem a kocsi látásán. Egy kapu aljából két katona szaladt feléje kiabálva. A kocsis intett, hogy utast visz, de azért megállt. Nyilván félt, hogy utána lőnek. A katonák nem tárgyaltak vele. Kinyitották a kocsi ajtaját, kilódították a bennülőt és elfoglalták a helyét. A jármű, mintha fehér fátyolba nyargalna bele, sebesen, feketén távolodott a mély hóban. Megint elhagyatott és csendes lett az utca. Csupán a hó világított és mialatt az arcomat hidegen verte a zimankó, arra gondoltam, hogy mégis csak biztosabb manapság gyalogosan járni.
 

1918. november 26.

Az idők olyan nehezek, módot kell adni legalább arra, hogy azok, akik ma a destrukció ellen küzdenek, megismerjék egymás útjait. Mikor Lovászy Márton egyik megbízottja azzal az üzenettel jött el hozzám, hogy pártvezére fel akarna keresni, azt feleltem, hogy ma délután várom látogatását.
     Lovászy Márton, hajdan Károlyi leghívebb embere volt. Aztán kultuszminisztere lett. Nem régen kettészakította a Károlyi-pártot és szembe fordult a romboló hatalommal, melynek felelősségében hosszú időn át osztozott. Megjelenése nagy fekete benyomást teszi. Délszlávnak tartanám, ha nem tudnám, hogy magyar. Sűrű haja mélyen benőtt alacsony homlokába. Beszéd közben, mialatt a hangját hallottam, szüntelen arra kellett gondolnom, hogy ugyanez a hang kiáltotta el a magyar parlamentben: Mi antant-barátok vagyunk! Soha se hittem volna, hogy valaha is úgy fordulhat a sors, hogy őt szobámban fogom látni. Uralkodnom kellett magamon, hogy ezt a belső csodálkozásomat eltitkoljam.
Vay Gáborné és Kállay Erzsébet érkeztek. Leültek. Nem szóltak közbe. Én pedig a magyar asszonyok nevében azt kérdeztem Lovászytól, hajlandó-e pártjával a választást megelőzőleg a polgári pártokkal blokkba menni?
- A Nemzeti Egyesülés pártjával nem...
Aztán még egy kérdést tettem: - Biztosíthat-e arról, hogy Károlyival a megejtett választások után sem lép politikai összeköttetésbe?
Mialatt felelt, szinte olyasmit éreztem, hogy közben a könyökével ajtókat nyit maga mögött: - Váratlan fordulatok jöhetnek, a politikában nem létezik az a szó, hogy soha.
- Károlyinál, - feleltem én - nem politikáról, de hazaárulásról van szó. Egy emberrel, aki a zsebébe dugta Diaz fegyverszüneti feltételeit, melyek demarkációs vonalul az országhatárokat jelölték meg és Belgrádban oda dobta prédául az egész országot, a nemzeti érzés többé nem mehet együtt.
- Én is miniszter voltam, mikor az történt..
- Talán nem tudott róla?

Lovászy nem reflektált erre és rövidesen eltávozott. Mi hárman egymásra néztünk.

1919. március 5.

"... a Magyarországot megmentő és népet felszabadító programot a magyar katonaság is egész erejével támogatni fogja ".
     Ki mondja ezt? Ki hirdeti magát a legnehezebb órában Magyarország megmentőjének?... Károlyi Mihály gróf és Schwimmer Róza? Lovászy Márton és Hatvany-Deutsch Lajos báró, Hock János és Kunfi-Kunstätter Zsigmond? Fényes László és Böhm Vilmos, Batthyány Tivadar gróf és Biró-Blau Lajos? Ábrahám Dezső, Garbai Sándor és Garami-Grünfeld Ernő? Jászi-Jakobovics Oszkár, Szende-Schwarz Pál és Müller Ernőné? Jánosi Zoltán, Purjesz Lajos és Weltner Jakab?
"Tizenegy zsidó és nyolc bűnös magyar! "

1918. október 31.

"Éljen a szociális forradalom!" - kiáltotta a karzat. Kunfi következő szavával erre a kiáltásra felelt és diadalmámorában elszólta magát: "A mi forradalmi munkánk még nem ért véget! Az intézmények után az embereket kell átalakítani." - Bevallja hát, hogy itt nem az emberek követelték az ő intézményeit, de intézményei követelik az embereket. És ahogy folytatta, bevallotta azt is, hogy azok az emberek nem lesznek többé magyarok. "Minden helyre ebben az országban olyan egyéneket kell állítani, akik ennek az új forradalmi gondolatnak, ennek az új Magyarországnak, ennek az új világnak a szellemével vannak áthatva"... Aztán egy utolsó mondatban hangzott el a szava, melyet ha megért a magyar nemzet, akkor talpra kell ugrania ellene, mert a világbolsevizmust proklamálja:..."Pirosló arccal áll kinn ma minden rabszolganép a világ színpadán és piros zászlókkal is ki fognak állni a népek egymásután és egy hatalmas szimfóniában fogják elénekelni a világszabadság hatalmas dalát..."
     És gyalázatunkra, most sem akadt egy magyar mozdulat, amely önvédelemből torkára forrasztotta volna a szót. A magyar parlament ünnepi termében, Lenin ágense, kényelmesen kibonthatta a bolsevizmus zászlaját, megfújhatta a szociális forradalom riadóját és hirdethette a világforradalom eljövetelét mialatt kinn az Országház terén Jászi Oszkár kíséretében Lovászy Márton és Bokányi Dezső hitül vitték a népnek, hogy a Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot. A kőlépcső pihenőjén Károlyi Mihály is szónokolt. Lenn a téren pedig: Landler Jenő, Weltner Jakab, Buchinger Manó, Böhm Vilmos és Preusz Mór dicsőítették a köztársaságot... Nem volt közöttük egyetlen magyar sem. És ez mindennek a megvallása volt! Fenn az álarc: Károlyi Mihály, alatta az igazi arc: egy idegen faj, amely tudtul adta uralmát.
     És a magyar munkászenekarok és magyar cigányok játszották hozzá a Himnuszt és a Marseillaisst, a galileisták pedig elénekelték az Internacionálét. Megalázottan, keserű haraggal olvastam az újságokat, melyek százezernyi népről, viharzó éljenekről, mámoros tömegboldogságról beszélnek. Így megy majd szét a hír az országban, míg azok, akik ott voltak, azt mondják, hogy a téren, a hideg északi szélben, fáztak az emberek, egykedvűen vettek mindent és éljeneztek vezetőik jeladására.
     Csak mikor a Himnusz hangja felzúgott és néhány galileista nem akarta levenni a kalapját, ütötték le a fejükről. Ennyi történt a magyar becsület érdekében... Károlyi Mihályt pedig senki se kiáltotta ki a köztársaság elnökévé. A szocialisták nem akarták. Már nem lenne szükségük rá? Máris felesleges lett? Kárpótlásul aztán Kunfi megparancsolta a nemzetőröknek, emeljék a vállukra. Így vitték ki Károlyit a kirendelt munkásszervezetek sorfala közt a térről. A fehér ponyvákat pedig, melyekre az volt írva: Kiáltsuk ki Károlyi Mihályt a köztársaság elnökévé, - csendesén begöngyölték.

1918. November 16.

- Forradalmi paródia, - mondotta Tisza megvetően. Károlyi emelkedett szólásra. Egyszerre kitört a vihar és Károlyi csatlósa, Lovászy Márton beleordította a terembe: - Mi antant-barátok vagyunk! A Károlyi-párt évek óta űzött árulásának nyílt vallomása volt ez, mely iszonyatával végigfutott a termen, a városon, az országon és hízelegve koldulni ment ellenségeinkhez. Aki becsületes volt közöttünk, az felháborodva dobta vissza kikiáltójának a kiáltást, hogy odasüljön azoknak a homlokára, akik haláltusája órájában hóhéraink barátai tudtak lenni. Bizonyos vagyok benne, hogy mint mi, úgy az antant-hatalmak is megvetéssel fogják maguktól elutasítani a kínálkozást. Az ellenséges hadvezérek és politikusok felhasználják az árulókat, de nem barátkoznak velük.
És aztán, a szégyenletes gyűlés után történt, hogy a parlament kapuja előtt merényletet kíséreltek meg gróf Tisza István ellen. Évekkel ezelőtt Kovács-Strasser képviselő, most Lékai-Leitner nevezetű ember emelt fegyvert Tiszára.
Október 22-én beszélt utolszor Tisza István a parlamentben és azt mondta, ki kell tartanunk szövetségeseink mellett. Ha buknunk kell, bukjunk el együtt becsületben. És aztán, az ő szava, mely sohasem áltatott és sohase hazudott, mondta meg boldogtalan nemzetének, hogy "Ezt a háborút elvesztettük!"... Verejtékes csendben kongott végig a sötét ige az országon és mint a halál kaszája, learatott minden reményt.
     - Tisza mondta...
Nem volt tovább. És ettől kezdve, már csak mint új és új sebesülések követték egymást az események. Wilson üzent a békét kérő Monarchiának. Nem állt szóba velünk. A roskadozó nagyhatalmat tárgyalásra a csehekhez, az oláhokhoz és szerbekhez utasította. Meg akartak alázni és - megaláztak. De van még hadseregünk! Belekapaszkodtunk ebbe a gondolatba. A magyar csapatok vissza fognak jönni a frontokról.

1918. november 2.

Armando Diaz

(1861.  – 1928.)

olasz tábornok és olasz főparancsnok az I. világháború idején.
Nápolyban született, katonai karrierjét a Torinóban lévő katonai akadémián kezdte, ahol tüzértisztnek képezték ki. Az olasz-török háborúban a 93. gyalogsági hadosztály kapitánya lett, 1914-ben vezérőrnaggyá nevezték ki. Az I. világháborúban Luigi Cadorna főparancsnok hadászati segítője volt. 1916 júniusában mint altábornok a 49. olasz hadosztály, majd a 23. hadosztály vezetője lett.
A Caporettói áttörés után

A Caporettói áttörés után, 1917 októberében visszahívták Luigi Cadorna főparancsnokot az olasz hadvezetés éléről és helyére Armando Diazt nevezték ki. Diaz újjászervezte a szétesett olasz hadsereget, és növelte a hadsereg morálját. A II. piavei csata során megállította a Monarchia erőit az előrenyomulásban és megkezdte egy olasz ellentámadás terveinek kidolgozását. 1918-ban a Vittorio Venetói csata során felőrölték a Monarchia csapatait, visszafoglalták Olaszország korábban megszállt területeit, és fegyverszünetre kényszerítették az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetését. A fényes győzelme után a „győzedelmes” címmel illeték Diazt.


Az I. világháború befejezése után Diaz szenátor lett az olasz parlamentben, 1921-ben pedig a „Győzelem hercege” megtisztelő címet vehette át. A fasiszta hatalom átvétel után Benito Mussolini kinevezte hadügyminiszternek és hadseregtábornoknak. 1924-ben nyugdíjazták és ekkor átvehette az „Olaszország Marsallja” megtisztelő címet is. 1928-ban halt meg.