Ilyenek mennek ma a Nemzetiben.:

szégyen, szégyen, szégyen.

"A jég tökéletesen megfelel a polgárpukkasztás kissé gyerekes igényének.

A történet nem hangzik olyan szörnyűnek, de a színpadi megvalósítása már igen. Az összes beavatás után olyan vad orgia következik, ami nem más, mint tömény pornográfia. Még De Sade márki is elkerekítené a szemét a látványon, mert neki is tudnának újat mutatni. Ha véletlenül nincsenek ilyen nyers és közönséges részek, akkor a szereplők olyan válogatottan ordenáré szavakkal harsogják tele a színházat, hogy még ama kötőszóként használt kifejezés a legszolidabb közöttük. Biztosan akadnak olyan nézők, akik kedvtelve nézik ezeket a gusztustalan megnyilvánulásokat, és nem zavarja őket a lószerszámok alacsony röpködése, de jócskán vannak olyanok, akiket ez mérhetetlenül bosszant és feszélyez, és még kijönni sem tudnak, mert Ágh Márton díszlettervező úgy alakította ki a színpadteret, hogy nincs rá mód. Ennek a rémséges ocsmányságnak nincs dramaturgiai funkciója, csupán a megbotránkoztatás a célja. Csak sajnálni lehet A jeget előadó színészeket, hogy mit kell nekik eljátszaniuk, de megérdemlik a sorsukat, mert ilyen megalázó szerepet nem kötelező elvállalni. Szép számban találhatók olyan művészek, akiknek nem tudnának annyit fizetni, hogy fellépjenek egy ilyen darabban.

Petőfi Sándor 1839 márciusában – rövid ideig – tagja volt a Nemzeti Színháznak. Ő írta a Színészdalban, hogy ”Apostolok vagyunk / Az erkölcs mezején. / Apostoli szavunk / Téged kiált: erény!” Nem ártana, ha a Nemzeti új vezérkara elgondolkodna egykori társulati tagjának szavain, és megfogadná azokat, mert Szorokin drámája nem csak Petőfi intelmeivel, hanem az elemi jó ízléssel is éles ellentétben áll."

Dr. Petővári Ágnes

"A szerző kemény elbeszélőstílusa, a papírt nem tűrő szavak használata, az ürülékről folyó gyakori beszélgetések elriasztották az olvasóközönség bizonyos részért, másokat azonban – épp ellenkezőleg – elragadtatták"

ezt még hiánylom a Nemzetiből: