Babarczy amúgy próbálkozott a nacionalizmussal is, ezt kevesen tudják róla. A magyar nacionalizmussal, amit hamar ott hagyott. A zsidó nacionalizmussal is, de az sem tartott sokáig. Lefordította Shlomo Avineri A modern cionizmus kialakulása c. (amúgy olvasmányos és érdekes) propaganda-művét, ahol a zsidó eszmetörténész egy történeti értekezésen keresztül kritizálta az asszimilációt és propagálta a Palesztinába való kiköltözést. Babarczy készített később Avinerivel egy interjút; ekkor már kialakított magának a lány egy asszimilált zsidó identitást. Az interjún Avineri kiállt a nacionalizmusok mellett, mire Babarczy vitát kezdeményezett a professzorral. A zsidó nacionalista Avineri és a zsidó asszimilált Babarczy rövidke vitájából persze Babarczy került ki vesztesen.

Állítása szerint még mindig útkereső. Még mindig. Már rég meg kellett volna találni az útját. De hát keresi! Keresse! Mellesleg én rosszul vagyok az okoskodásaitól.

Frederick

részlet, az érdemleges rész:

Babarczy: A cionizmust ön nemzeti mozgalomnak tekinti, amely a felvilágosodás és az emancipáció nyomán és a tizenkilencedik századi nemzeti mozgalmakkal párhuzamosan alakult ki. A nemzeti eszmével azonban van egy kis baj: a kizárólagossága. Hogyan lehet így, mondjuk, zsidó is és magyar is az ember? Ha a zsidóság annyit jelent, hogy egy nemzeti közösséghez tartozunk, akkor az Izraelen kívüli zsidóknak gondot okozhat ez a fajta identitás, hiszen õk egy másik nemzeti közösséggel azonosulnak.

Shlomo Avineri: A nemzeti identitás nem feltétlenül kizárólagos. Elsõsorban ember vagyok, másodsorban szociáldemokrata, azután tagja vagyok valaminek, amibõl egykor talán megszülethet egy mediterrán Közös Piac vagy Unió – lehet az ember egyszerre francia és európai. Persze ha az ember francia, akkor nem lehet német.

Babarczy: Pontosan errõl van szó.

Shlomo Avineri: Jó. De a kizárólagosság nem azt akarja jelenti, hogy kizárok másokat, csak annyit jelent, hogy különbözöm: Shlomo Avineri a nevem és nem Suleiman Abdallah. Ettõl még tisztelhetem Suleiman Abdallahot, és õ is tisztelhet engem. Lehet-e az embernek többféle identitása egy társadalomban? Szerintem lehet. Az izraeli arab lehet izraeli és arab, s ennyiben különbözni fog egy szíriai arabtól, ahogy az izraeli zsidó különbözik egy amerikai zsidótól. A sokszoros identitás attól is függ – most a magyar példánál maradva –, hogyan definiálja az ember a magyarságot. Népi, etnikai alapon? Vagy tágabban, úgy hogy egyetlen magyar „házon” belül sok „szoba” létezhet? Az ember lehet magyar és ápolhat közben egy keresztény eredetû kultúrát, és lehet magyar és kötõdhet közben Izraelhez – de ez nem jelenti, hogy Izrael a hazája, mert a hazája Magyarország. De Izraelhez mégis más lesz a viszonya, mint mondjuk Guatemalához. Nem csak azért, mert esetleg családtagjai élnek ott, hanem mert egy közös sors részesének érzi magát. Ebben az értelemben a nemzeti identitás nem feltétlenül kirekesztõ vagy xenofób. A nemzet csak közvetítõ tényezõ az ember és az emberiség között – senki sem ember a szó legabsztraktabb értelmében. A homo sapiens sem eszperantóul beszél, hanem valamilyen adott nyelven, és ezen a nyelven fejezi ki az emberségét, az emlékeit, a mások iránt érzett szolidaritást. Ahogy az sem feltétlenül kirekesztõ, hogy családapa vagyok – noha lehet ez is kirekesztõ, ha kizárólag a családommal törõdöm. Mondhatom, hogy elsõsorban a családomat szeretem, aztán, valamivel kevésbé, a környezetemben élõket, aztán, megint valamivel kevésbé, a városom lakóit, és így tovább.

Babarczy: De ez korántsem ilyen egyszerû Magyarországon, hiszen nem tudni, hogy mit jelent „zsidónak lenni”, miféle közösséget szeret ilyenkor az ember, ha egyáltalán. Én õszintén szólva teljes szívembõl asszimilációpárti vagyok.

Shlomo Avineri: A zsidóságnak sok definíciója lehetséges. Magyarországon a zsidóság vallást jelent, mivel a magyar zsidó közösség nem kívánja magát etnikai kisebbségként definiálni.

Babarczy: Csakhogy a magyar zsidók jelentõs része teljesen szekularizált, és jóformán semmi köze nincs a zsidó valláshoz.

Shlomo Avineri: Akkor jelenthet egy kultúrát, egy történelmi hagyományt. A zsidó közösségen belül is különféleképpen határozzák meg magukat az emberek.

Babarczy: De, hogy visszatérjünk a kiindulóponthoz, ha a zsidóságot nemzeti identitásként határozzuk meg...

Shlomo Avineri: Nemzeti identitáson én a kultúrát értem, a történelmet, a gondolkodásmódot, esetleg, de nem szükségképpen, a leszármazást vagy a nyelvet. Nem biológiai vagy etnikai kategóriát.

Babarczy: De nem jelent-e legalábbis politikai kategóriát? Nem jelenti-e azt, hogy valaki egy nemzetállam tagja?

Shlomo Avineri: Nem szükségképpen. Végsõ soron nem minden zsidó él Izraelben, és nem minden magyar él Magyarországon. Tudom, persze, hogy ez nem könnyû. Az erdélyi magyarok jó román állampolgárok, némelyikük a kormánynak is tagja, ugyanakkor kötõdnek a magyar nemzethez, s ettõl még nem feltétlenül irredenták. Azt hiszem, hogy a modern társadalmak egyik legfontosabb kérdése a többszörös identitás. Vegyünk egy másik kényes kérdést – a feminizmust. Vannak feministák, akik annyira kizárólagosan azok, hogy semmi másnak nincs jelentõsége számukra – de ezzel meglehetõsen elszegényítik a saját életüket. Ha az embernek nincs más az életében, mint a nemzeti identitása, akkor meglehetõsen szegényes életet él. De ettõl még a nemzeti identitás lehet nagyon fontos és erõs komponens – más identitások mellett. Ez annyit jelent, hogy az élet teli van konfliktusokkal, szorongással.

Babarczy: Ön tehát nem gondolja, hogy felmerülhet itt – nem feltétlenül politikai szinten gondolom – a lojalitások konfliktusának kérdése?

Shlomo Avineri: Nem, ez nem lojalitások kérdése, hanem identitás kérdése.

Babarczy: Egy asszimilacionista azt mondaná, hogy legjobb lenne elfelejteni az egészet, az etnicitást, mivel az etnikai kategóriák újratermelik a társadalom megosztottságát, bizalmatlansághoz vagy egyenesen gyûlölködéshez vezetnek.

Shlomo Avineri: Vezethetnek – de nem vezetnek szükségképpen. Meg aztán van itt egy probléma: lehet, hogy az asszimilációpárti zsidó – én inkább integrációpártinak nevezném –, megpróbál elfeledkezni az etnikai kategóriákról, de mindig lesznek olyanok, akik emlékeztetik rá, akik nem hagyják integrálódni. Szóval elfeledkezni az egészrõl – nem elég. A háború elõtt és alatt ott volt a legrosszabb az antiszemitizmus, ahol a leginkább elõrehaladt az asszimiláció: Németországban és Magyarországon. Néha nem veszi figyelembe az ember, hogy a többségi etnikum nem az etnikai zsidóságot érzi fenyegetésnek, hanem az asszimilálódott zsidóságot, s azt mondják – mint a németek mondták, de biztos vagyok benne, hogy megvan a megfelelõ magyar kifejezés erre –, hogy a német kultúra „verjudet”. Egyszerû megoldások nincsenek. De az egyik megoldás az, hogy az ember többszörös identitást alakít ki magában, s megpróbálja – megpróbálja – ráébreszteni a többségi közösséget is arra, hogy nemcsak egyfajta magyar identitás létezik. Az asszimiláció tragédiája az, hogy minél inkább próbáltak az emberek asszimilálódni, annál jobban megerõsödött az antiszemitizmus, mert az antiszemitizmus a modernitásra adott válasz, a nyitott társadalomra adott válasz, nem a gettókra adott válasz. Akkor kezdõdik, amikor az emberek elkezdik számolni, hány zsidó van ilyen vagy olyan pozícióban.

Babarczy: Megnézhetjük a dolgot a másik oldalról is. A háború után, éppen az üldöztetések hatására (hát hogyne, csak ez? nem volt oktalan revans, kollektív vérszomj? csak üldöztetések hatására a félelem - tesz-vesz), sok magyar zsidó kommunista vagy szociáldemokrata lett.

Shlomo Avineri: Ez pedig nyilván nem oldotta meg a problémát.

Babarczy: Nem oldotta meg, hanem súlyosbította.

Shlomo Avineri: Hát ez az: hiába gondolja mondjuk maga azt, hogy az integrálódás megoldja a kérdést, ha a háziúr másképp gondolja.