Pécsi Sándor, Az Írószövetség tagja:

A  BUTASÁG  KÖLTÉSZETE




Szőrös mellel nincs kozmosz /Payer Imre /


 az újmódi atya-gatya
 aranyoska el ne fuss
 Sittyenj le te málinkó
 száll a gatya-gátyingó
 Ognityáng, Ognityáng... /Marsall László/


Kit amit környüle,
 igeként körülte
 többfélék nem eresztik,
 s átlag-elakadtán,
 időnek, „most aztán”-
 félék az effektusok:

 nem is kedv bágyadtán,
 nem gyanú támadtán,
 „látszatot én nem tudok!”
 --de nem tudhatóból,
 langyos sör mint óbor,
 nap is telik egészen,
 innen kifolyóból,
 oda befolyótól
 irtózván mindenképpen. /Tandori Dezső/

Költik, költik butaságaikat a butaságköltők: mindent elbír a papír! Kossuth díjas, József Attila díjas butaságok, kortárs szépirodalmunk ünnepelt büszkeségei ontják képtelen ostobaságaikat, bárgyúságaikat. Van-e jelentősége a folyóiratokat uraló butaságköltészetnek, érdemes-e analizálni ezt a zagyvaságözönt? Ez irományban csak elismert, az irodalomtudomány által kanonizált alkotók balgaságaira fókuszálok. Műveik magas irodalmi értékét egy pillanatra sem vitatom, hiszen ez már tudományosan eldöntetett. De a butaság az butaság, bármilyen irodalomba csomagolva. Rotterdami Erazmus szerint nincs hasznosabb a balgaságnál, mely letompítja az éleket, oldja a feszültségeket.
A mi korunkban is hasznos? Kinek? Csak a hatalomnak. Azokban a hetvenes években, a puha diktatúrában, valami kedélyes életbiztonságot adott a butaság.
A bárgyú Tandori versekből mennyire hiányzik az űzött vad ébersége! Ma már luxus a butaság, a kapitalizmusban, az életben-maradás ösztöne hideg kígyóokosságot követel. Elég egy rossz mozdulat, egy számolás-taktikai hiba és már jönnek a széparcúak: a pénzbehajtók, a kilakoltatók, a bérgyilkosok.
Valaha a költők igen intelligens lények voltak, mint Rilke, József Attila...Miért kötelező a maiaknak ennyire tökkelütötteknek lenni?
Van-e ennek az érdekes jelenségnek rejtett cél-oka? Használhatja-e a háttérhatalom fegyverként a butaságköltészetet a spirituális háborúban, az őskultúrákat, ősnyelveket, tradíciót, hitet elpusztítani szándékozó kulturális genocídiumban? A kérdést, ha innen tesszük föl, nincs az a stupiditás, mely ne kapna valami baljós, ferde, mágikus megvilágítást:

„Jaj cica karácsony van” hangbetlehem  /Parti Nagy Lajos/



Csak egy cím, és a Kossuth díjas butaságköltő, milyen ügyesen megold egy spirituális harci mozdulatot: Jézust a Kálmán Imre szellemi moslékpocsolyájába taszítja. Vegyük észre: a háttérhatalom vélünk is pontosan azt teszi, mint amit az ausztráliai négerekkel műveltek az angolok!
Már a sámánok idejében, mi mindenre lehetett használni a költészetet?
1.    Gyógyításra
2.    Halott idézésre
3.    Démonűzésre
4.    Megrontásra
5.    Szellemidézésre
6.    Tanításra
7.    Világegyetem modellezésre... 
A hangbetlehem címéből kilóg a megrontás lólába. Butaságköltő Parti Nagyunk „magas” IQ-ját mutatja, egy verssora: „tányérsapkás orángutánok...” A gyönyörű, kedves, okos orángutánt, glóbuszunk, az ember után legintelligensebb lényét használja a rendőrbutaságot megjelenítő metaforához! Az orángután olyan okos, hogy pálmalevélből esernyőt készít! Az orángutánok nem nézik le Lajost, de Lajos tudna esernyőt fonni a zuhogó monszunesőben?
Butaságköltészetünk koszorúzott fejedelme: Tandori Dezső. Évtizedek óta senki nem szólt néki: „Dezső, te érted, amiket írsz? Olyanok a mondataid, mint a posztmodern épület: a bejáratot még meg lehet találni, de hogy lehet kijutni innen? Mit jelent ez Dezső?” :
     
És rettegek, annyit tehetek, kivédem
a rája-gondolást, semmi érte cserében.

Ülök, mint cserépben, cserépszavazásom
megtartottam, semmi vágyálom,
épp csak megvigyázom,
fölöslegesen ne gyötörjem magamat.
...........................................................
S madárra semmi nagyobb ingerenciám,
túl akár ha egy kisebb óperencián.

Tandori úr tudja-e, hogy ön érettségi tananyag? És mi van, ha ezt húzza a kis gimnazistánk, hogyan értelmezze?:

 Ha valaki egy ily nagy kérdésben, mint ez,
             billen: van-e szíve?
  magára úgy tekinthet, rá úgy tekinthetsz:
             ugyanúgy valamije

  ez a kétely, hogy újra nyitná-e, megdobban-
             e benne az,
  melyről tudhatja, ó, jaj, alattomban
              többé nem a tavasz

  aknáját tárja, e téli beomoltat,
             nem akarok többé élőt, se holtat,
             és hogy ezek nem ámítók, nem koholtak,
 
  bizonytalanságok, de evidenciáim....

A gimnazista, ha van benne „népnemzeti gerinc”, azt mondja: „Tanárnő kérem ennek a kínrímversnek nincs semmi értelme, hagy húzzak inkább Petőfit, vagy tessék meghúzni engem!” Ha kevésbé jellemerős és kell a pontszám, megpróbál értelmet belemagyarázni az érthetetlenségbe, és szorongva indul el az Életbe, hol ennél is nagyobb ostobaságokat kell majd nagy komolykodva tisztelni a sírig. Szomorú tény: Hamvas Béla nem került „föl” a tananyagba, a negyedikes középiskolai irodalom szemelvénykönyvből valahogyan kifelejtődött. Vagy talán a néplélek-lebutító háttérhatalom kihúzta? És ha ezt húzzuk a nagy Tandoritól?:

  Makkozz, te, disznót
  ha nézel, tim sód
  vér-erekre csorgatván,
  vagy csak kenőccsel
  hűteni, hőkkel
  kezelve, ha épp fagytán:
  azt ne hidd, nevel
  --nem azt már!—visz el!—
  gyarapodásod folytán.

Tandorinak becsületére mondva legyen, nem politizál. A Parnasszus fellegeibe nem jut föl a mi kicsinyes hétköznapi acsarkodásunk. A közösség, a társadalom problémái föl nem érnek az egyszemélyes Tandori-univerzumba. Butaságlírája az alanyi költészet zsákutcája: csak saját magáról ír, saját magának. Már a hetvenes években megvalósította Lukács György nagy eszméjét, „Az ész trónfosztását”:

(Ami)
Majd eleitől fogva
:
mert
miért is ne lehetne akár egy
t is
ni, vagy egy
. is(.: bármiféle rag)
ni, kinek hiányzik
két
közt akár a legrö
bb út is

Csak tudnánk közben mihelyett

A  Tekercs című Tandori költemény maga a „Tiszta ész kritikája”:

Erre majd emlékezni akarok.
 Ami, ahogy: folytonos,
 ha már
 történik. Térdig
 
(folytonos: térdig.)
 begázoltam, azután már csak
 a továbbiak következhettek,
 mégis...

Mi ez Tandori Úr? Értelmetlenség, vagy butaság? A kettő nem ugyanaz! Az értelmetlen határos lehet az érthetetlennel. Az érthetetlen érdekes, az érdekes titokzatos. A butaság, butaság, már az első olvasásra. Nem húz föl a magasba.
A kortárs költészetből igen tehetséges értelmetlenség-költőket említhetünk, egy értelmetlen írás teremthet enigmatikus teret. Ladik Katalin, Babics Imre értelmetlen, összefüggéstelen versei ilyenek. Ez irománynak célja bebizonyítani, hogy az unalmas, fantáziátlan butaságköltészettel szemben a helyes alternatíva nem az értelmetlenség-költészet, a kábítószer látomásos, videoklip-líra, hanem az összefüggő, kognitív költészet! Szabó Lőrinc, József Attila útjának ma is vannak folytatói: Horváth Ödön, Borbély András, Madár János...sajnos árnyékban.
Mi a butaság? Egy óvodás is tudja, mégis igen nehéz pontosan definiálni. Az intelligencia ellentéte. De mi az intelligencia? Azt már régóta tudjuk, hogy nem csak az ember tulajdona. Vannak nagyon buta emberek és nagyon okos állatok. Az orangután- Parti Nagy ellenpont ezt szépen szemlélteti! Az sem biztos, hogy csak élőlény lehet intelligens. A hatvanas években már sakkozni tudtak a számítógépek. Két azonos teljesítményű gép, azonos öntanulási szoftverrel különböző védelmi stratégiákat gondolt ki. Az intelligencia talán valami kozmikus rendező erő, nem biztos, hogy csak protein molekula struktúrák hordozhatják. Mindenütt jelen lehet, még a hatvanas évek-béli szilícium-germánium tranzisztoros processzorokban is? A lyukkártyás fatengelyes masinákban? Korunk tudománya a mesterséges intelligencia megalkotásán dolgozik. A technikusok megépítik azt, amiről még nem is született tudományos konszenzus, hogy mi is tulajdonképpen?
A butaságköltő nem feltétlenül buta. Eszembe se jutna a sok nyelvből fordító Tandorit le-Parti Nagy-ozni! Igen intelligens Végh Attila, aki mégis ily jeles opusszal gazdagítja butaságlíránkat:

Emberek élnek itt, akik csak élnek.
Néha útra kelnek, de soha, sehol
nem indul bennük útra út,
a keresés nem kéri vissza céljait,
már nem is emlékszik, kinek adta kölcsön.
Őértük mindent elmulaszt a világ.
A múlás is eltévedt, nem ér múltat soha,
amíg bírja, az embererdőben bolyong.
Végül földre rogy, és megnyílik alatta a föld.

Érezni a Rilke-mélységű komolyságot, a sorserőket, mégsem sikerül kigabalyodni a betűkígyókból. Ezeket a sorokat fölolvastam egy neurológus pszichiáter főorvosnak. „Egy szót sem értek belőle”—mondta. Hogy indul útra az út? Az útnak van lába, kereke? A butaságlíra biztos attribútuma az elképzelhetetlen szókép-zavar. Az idő elszálló vasfogát nem is olyan nehéz elgondolni: egy csattogó vas-műfogsor szárnyakkal. A végtelenben fogasokra kalapjukat letevő párhuzamosok elképzelése sem jelenthet különösebb nehézséget. De hogyan indul útra az út? Amit nem lehet elgondolni, az nincs. Az emberi elmében a legcsodálatosabb az, hogy megpróbálja elképzelni az elképzelhetetlent. Babics Imre összefüggéstelen, kaleidoszkóp-szerű, időmértékes, látomásköltészete érzékelhető:

Jó meleg, ezt gondolja, suhan, meteorzivatarban
 száll, az amőbák élete rendszerezett, mire újból

 felbukkan, száll, körbetekerve az isteni gyolccsal,
s párlatok újra meg újra: halak, hüllők, szauruszkor

Ladik Katalin sűrű értelmetlenségköltészete is elképzelhető, bár nem valami kellemes hely a Ladik univerzum sem:

       A fájdalom
     nem ír vonatot fát
 fekete körmöt betört eget
    tengert szigetet
   csak zuhogást

A szürrealista képözön-vers operációs rendszere nem kompatibilis az emberi elme operációs rendszerével. A harmadik kép után az agyunk automatikusan törli az első képet, hogy helyet készítsen a következőnek, különben megbolondulnánk. Babics Imre és Ladik Katalin műveiben a vers tér-idő kontinuitása, a valóság integritása megtörik. A történetszilánkok önálló életre kelnek. Idegesítő kakofónia, de értékes, izgalmas, maradandó költészet születik. Imre és Katalin rendkívül intelligens emberek, nekik az értelmetlenség megengedhető.
Ez tilos a buta butaságköltőknek! Kukorelli Endre Napos terület (1.) című költeménye bár lenne államilag betiltva:

 Átérni oda: valami fénylő sétány, befödött, kissé
 emelkedik, eltűntem, alá vagyok, nagyon gyorsan
 (én) hullik, gyorsan leesni, az tetszik, az
 jobban tetszik nekem, a legüresebb lélek
 tetszik, de nem bírom ki, egész és kezdet, nem
 bírom el, megijedtem, pedig semmi baj, ő
 nem, ő olyan könnyű, hogy nem kell majd
 elrugaszkodnia se, valami továbblibbenti
 mindig, mert nem tud hozzáérni a földhöz.

Az nem lehet. Üres
(no hát)
de szabad-e.

Endre nem teszi föl a nagy enigmát, hiába nem értjük, rögtön látszik, hogy nincs mit érteni. Egy kis jóindulattal, persze bármit belé képzelhetünk, a Napos terület akár lehetne az élet-halál mezsgye is, de akkor is: ez a végtelen igénytelenség biztos butaságjegy. A beleképzeléssel jobb vigyázni: bármibe, bármi beleképzelhető, ez egyszerűen csak agyunk fiziológiai működéséből ered. A költőnek nincs semmi jogalapja elvárni az olvasótól, hogy ugyanazt képzelje a versbe, mint ő. A butaság nem kapcsolja össze a távoli fogalmakat, nem teremt semmiből új világot, csak ott van jelen, ahol jelen van, ezért ott sincsen igazán jelen, idegen a valóságtól, mert idegen a valóság mögötti valóságtól. Bármilyen értelmetlen a Kukorelli költemény, nem ér föl az értelmetlenségig, egyszerűen csak butaság.
Nem nevezném butaságköltőnek Petőcz Andrást, mégis nagy butaságot követett el, amikor aláírta a népirtást! Ki ez a költő Petőfi kötetei mellett, kinek könyvei több helyet foglalnak a Központi Szabó Ervin Könyvtár szabadpolcain, Petőfi műveinél? A babérkoszorúkat, díjakat, ösztöndíjakat, könyvkiadást nem adja a hatalom ingyen. A Szombat című folyóiratban olvasom: magyarországi „értelmiségiek” aláírásukkal támogatják a Gázai-övezet bombázását: Konrád György, Demszky Gábor, Petőcz András....(!) Hogyan? A költő, a fennkölt, finom lény aláírásával támogatja a tömeggyilkosságot? A Petőcz versek egyébként nem igazi butaságköltemények, talán van bennük finomság, arányérzék. Ez a történet csak annyit mond: valamit, valamiért, néha még a látszatsikerekért is súlyos Júdás-pénzt kell fizetni ebben a  rendszerben is!
Ennél viccesebb Falusi Márton butaságköltő esete, aki megtiltotta egy névrokon polgártársának a saját neve használatát. A huszonegy-néhány éves Falusi Márton költő-szerkesztő nyilatkozatban tiltotta le Falusy Márton, idősebb, nevesebb, radikális jobboldali publicista újságírónak a neve használatát!
Ez a verse a butaságlíra K2-je:
 
 FAGYTAK  POKLAID
 
Tudom kicsinyes vagyok,
túl nagyvonalú olykor,
iszkoj, ha félsz a szótól,
kiúttalan mondatok
melyik zugában hagy ott
ihletem, fukar szponzor.
....................................
Rossz a fogása az ősznek,
se kereslet, se kínálat.
Árfolyamán megírnálak.
Festet hószálak lenőnek,
vacogsz verssé bevetkőzve,
fagytak poklaid lírára.

Lehetek oly kicsinyes, a költő úrtól megkérdezni: mire fagytak poklaid?  Festett hószálak verssé bevetkőzött lenövését, ha nagyon megerőltetem az agyam, tán még elképzelném, de hogy fagynak poklaid lírára? Márton, irodalmi folyóiratokat szerkeszt: Magyar Napló, Hitel...Ha így fagynak poklai, még bekerül Tandori mellé a középiskolai tananyagba! Hogyan lehet árfolyamán megírni valakit? Ihletük mikor volt a költőknek? Melyik évszázadban? Mikor még lúdtollal írtak.  Nem kell költőnek bebizonyítani a nagy Goldbach sejtést, de ennyire butának lenni a szépirodalomban nem illik!
A súlyos magyartalanságokat, nyelvtani hibákat a szürrealisztikus értelmetlenségköltészet sem viseli el. Falusi Mártonnál még Fekete Pákó is jobban beszéli a magyart. Miért ne adhatna ki valaki ilyen verseket a saját pénzén? De a Fagytak poklaid című verseskötet belső borítóján ott a Nemzeti Kulturális Alap logója! Butaságköltészet és kultúrakorrupció „véletlen találkozása a boncasztalon” /Lautreamont/? Idézzünk még Falusi Márton nyelvszépségeiből?
  
„AJTÓSTUL ZUHANSZ BELÉM” Ez egy verscím! És ez mit jelent?:

felelőssége teljes tudatában marad ki a társadalmi teremtésből
szíve vaspántos ajtaját is átszereli  nyíljon befelé
a Paradicsomból kiűzött anorexiás tények is
könnyen berúghassák
Szétírt szerepekkel haknizik
az üveg falán lefutó
utolsó vörösborcseppje mímeli
a hullócsillag kozmikus munkabalesetét
mert dehogyis pénzüket irigyli az ügyvédeknek
a tisztes polgári jólétet....

Nos. Szíve átszerelt, vaspántos ajtaját a Paradicsomból kiűzött anorexiás tények, hogy tudják berúgni? Hogyan haknizik szétírt szerepekkel az üveg falán lefutó vörösborcsepp kozmikus munkabalesete?  Ezzel elmeorvos barátom sem tud mit kezdeni, ugyanis az igazi őrültek látomásversei igen érzékletesek, mint a Ladik Katalin, vagy Babics Imre művei. Magyar szavakból összerakott, minden nyelvtani szabály nélkül, elképzelhetetlen képzavarokból rótt butaságkölteményével Márton megvalósítja az összes butaságköltészeti attribútumot:
1.    Elképzelhetetlen képzavarok
2.    Nincs gondolat
3.    A versnek nincs térideje, nem tudjuk, hol vagyunk?
4.    Lapos asszociációk, nincs feszültség
5.    Nevetséges, idejétmúlt költőpóz, önimádat
6.    Nincs kognitív szerkezet
Két kérdés fölmerül:
1.    Miért írnak ekkora ostobaságokat?
2.    Miért támogatja ezt a hatalom?
Az első kérdésre válaszom: A XIX. századból itt felejtődött egy groteszk poéta póz . Thomas Mann a Lotte Weimárban című regényében, finom iróniával rajzolja meg  a Goethe köré alakult személyi kultuszt. A költők a kor sztárjai voltak: még nem létezett film, tv, rock zene. A butaságköltők eltévesztik az évszázadot. A második válasz sokkal lényegesebb. A hatalom a nép-lebutításban érdekelt. Nem véletlen az: miért nem tudja az amerikai egyetemista, mennyi hatszor hat? A magas kultúrából sugároznak a toposzok a tömegkultúrába, és a tömegkultúra alakítja a viselkedésmintákat. Így válik közvetett módon társadalom-alakítóvá a butaságköltészet: a ma butaságköltészete a holnap reklám-sláger-pr-nyelve. Az ország csúfító, csiricsáré grafiti piktogramok először az ötvenes években, amerikai absztrakt festők vásznain jelennek meg.
A magyar népdalokban miért nincsenek akkora ostobaságok, mint a kortárs költészetben? A parasztember, akár a természeti ember, minden pillanatban az éber intelligenciájából él. Az ember természete szerint rendkívül intelligens, a butaságot tanulással szerezzük meg. A butaság nem az agy működésképtelensége (az demencia) hanem helytelen kognitív szkémák hálója, mely az embert elidegeníti a valóságtól. A népdalt szinte látjuk, a butaságkölteményt sehogyan sem sikerül elképzelni.
Az úgynevezett keresztény-nemzeti oldalon, miközöttünk is akadnak szép számmal butaságköltők. Turcsány Pétertől idézem a sorokat:

 De nemzet-éjünk évtizedei ismét
 áhítják életfényünk napkeltéjét:
 
 légy bátor, te nép-mostohák árvája:
 álmodott holnapunk—holnapok álma—

 Isten feléd nyújtott szalmaszála!

A megfejtés egyszerűbbnek tűnik, mint a Márton mester versénél, de azért fölteszi a kérdést. Ki legyen bátor? Az áhított életfényünk napkeltéje, vagy Isten feléd nyújtott szalmaszála, nép-mostohák árvája? „A jó szándék kevés...”/Váci/
A nemzeti-keresztény butaságköltemény, pont a keresztény nemzetnek van a legnagyobb ártalmára, az ellenség, a láthatatlan háttérhatalom malmára hajtván a vizet. A Turcsány Péter versek olyanok, mint mikor az iskolai ünnepélyen a kis diákok remegő térdekkel szavalják az igazgató bácsi költeményeit.
Az ünnepélyesség mindig paródiának tűnik. A Turcsány mindenség a banalitás nagy fekete lyuka. Nekünk dühösebb, Ady-szerű nemzeti költő kell, mint Döbrentei Kornél! Az is nagy butaság, ha egy költő olyat nyilatkoztat ki, amit mindenki jól tud. Butaság elcsépelt témákat, közhely-giccs versekbe, rímbe, strófába faragni. Holdfény-szerelem már Schiller korában is csak külső burka volt valami borzongató világ-érzésnek. És ez vajon mit jelent turcsányról magyarra fordítva:

  Királyok könyörögnek a szemünkből,
  ránk bízott birodalmak zokognak.
  Kitörült törvény lesz néma nevünkből
  s  a kiürült szív hordóként kong.
  Csak a bohóc csörgője kukorékong
  ......................................................
  Sirályok keringenek ki a kezünkből,
  matatásból  fölröpködő galacsinok.
  Úttalan botorkálók, a lépésünk öl.
  És lányaink, temetetlenek a sírok.
   Magunk sírgödrén eszméink ebe szűköl.

Van itt pátosz, kukorékongó bohóc-csörgő, tessék, tessék, okosságot tessék...
Turcsány Péter nem szegény, a Kráter Kiadó tulajdonosa. Az élethez lényegesen több esze van, mint azt verseiből gondolhatnánk, éppen ezért nagy gazdasági bűncselekmény ezeket a butaságkölteményeket az adófizetők pénzéből megjelentetni: a Nemzeti Kulturális Alap, a Kulturális Örökség Minisztériuma, a Magyar Könyvalapítvány támogatásával! Egy keményfedeles, színes képes, díszes kiadvány több millió! Alapítványi kuratóriumok kedélyes, bel-teljes, uram-bátyám világa: a legbutább butaságköltők is elég okosak az ország szétlopásához. Az állami pénzből, mesterségesen életben tartott, életképtelen irodalom, mint egy rákos daganat, úgy nyomja a még egészséges szöveteket, az organikus kultúrát. Meg kellene szüntetni az állami kultúra-finanszírozást, vagy kitalálni helyette valami mást. Aki őszintén szereti Magyarországot, az nem lopja meg! Egy párt-semleges morális és intellektuális cenzúrára mindenképpen szükség volna. Az már évtizedes közhely, hogy demokrácia, és sajtószabadság soha nem is létezett valójában. Csurka István hozta be először a sajtószabadság komplementerét, a „sajtótisztesség” fogalmát, melyet szeretnék a politikai publicisztikából átvinni a szépirodalomba. A butaságköltők, mint a kutyák, vizeletükkel körbejelölik territóriumukat, hová az értelemnek belépni immár hatóságilag tilos.
„A mindenséggel mérd magad”(?) „A bohóc csörgője kukorékong”(!)
A matematika szabályai, nem csak a matematikában érvényesek.
Az integrandusz határozott integrálja ugyanazt jelenti a technikában, a gazdaságban. Egyszer egy matematikustól megkérdeztem: léteznek-e a számok? „Hogy léteznének? Az agyunk teremtményei.”—mondta. Mégis, a hatvanas évek óta futó CETI programban, az idegenekkel lehetséges kapcsolatteremtést aritmetikai szabályok föltételezett ismeretére alapozzák. Például a prímszámok rádiójelekké alakítva. Mintha eleve feltételeznék, az idegenek agya is ilyen számokat teremt.
A kérdés: érvényesek-e az elemi kognitív törvények a szépirodalmon belül is, az univerzális matematika analogonjaként? Ha nem, az irodalom független, akkor Juliska néninek nincsen véleményezési jogköre a magas irodalomban, nem mondhatja az egyetemen verstant oktató Turcsány Péternek: „Bolond likból, bolond szél fú...” A butaságköltő kutyakölkök körbejelölték a territóriumot.  Mielőtt rátérnék a helyes útirány ismertetésére, csúfkodjon itt egy butaságköltemény a József Attila díjas Lackfi Jánostól. Íme a magyar irodalom szégyene, a Gubóban című vers:

  Szeretteimtől elhúzódom,
  Barátságaimat visszakérem,
  Mint hernyó, magamba gubózom,
  Embrióként pörgök a térben.

  Elém lép az éjszaka halkan
  Dobócsillagokkal felszerelt nindzsa,
  Fekete ruháján rés a szemnek,
  A szeme szűk rés, szeme bandzsa.

  Idegeim úgy rángatóznak,
  Mint élő hús a kocsonyában,
  Nézem, hogy belül mivé lettem,
  Nézem, hogy ott kinn mit csináltam.

  Mint meztelencsiga besózva,
  Úgy fordulok ki most magamból,
  Lét-kabát bélését kitárom,
  Lettem egyszemélyes karambol.

  Nincs sálam, de megigazítom,
  Egyre szorosabb anakonda,
  Surrogva röppennek az évek
  Dobócsillagnak homlokomba.

A „költő” metrummal, rímmel elboldogul, nem csavarodik kibogozhatatlan nyelvtani hiba-anakondába. Mégis honnan ez a hihetetlen erejű bárgyúság?
A kérdés mögött egy másik, sokkal lényegesebb kérdés van: mitől lesz egy vers érdekes? Mert az első olvasásra látszik, hogy a Gubóban nem érdekes, semmiféle szellemi izgalmat nem kelt. A XIX. Század elején milyen érdekes volt, ha a Költő elmondta őszintén az érzéseit, a gondolatait. Ma ez miért groteszk? Ha egy Lackfi János ignorálja a zord tényt, hogy senki sem kíváncsi egy Lackfi János elmúlás-bánatára, az nevetséges, mint mikor a tizedes megcsúszik a „véletlenül” kinyomott Bagarol cipőkrémen. Azért kapott Lackfi honvéd krumplivirágot, hogy a lába elé nézzen, ne a Holdba bámuljon! Úgy írja sorait, mintha bárki is elolvasná, pedig tudja: senki sem olvassa el...Én is csak  butaságköltészeti búvárkodásból olvasom Lackfit, s nem az ő lelki szépségeire vagyok kíváncsi, s tudom ő sem az enyémre: ez a XXI. Század. „Gonosz féreg” az önimádat is, tipikus költőbűn: még egy különösen tehetséges Ladik Katalint, vagy Babics Imrét is idegesítővé, kellemetlenné tesz. Akit a Jóisten Együgyű Jankónak teremtett, annál nevetségesebb, ha Byron szerepében tetszeleg. Kitárul a lét-kabát bélés, kifordul a besózott meztelen csiga. A vers akkor, és csakis akkor érdekes, ha az olvasó a saját életére ismer benne, a saját problémáira. Csak akkor szólítja meg az éber, űzött vadat. Ha megoldás-alternatívát, boldogság-receptet ígér. Ha segíteni akar névtelenül. Ki írta a népballadát? Mennyit kapott a kuratóriumi rokonoktól, nem mindegy? Lackfi János bátran belekontárkodik a gyermekköltészetbe is Petőfi parafrázisának címe: Apám kakasa (!) Lackfi lírája a butaságköltészet állatorvosi lova, megérne egy disszertációt, szeretném az irodalomtörténészek szíves figyelmébe ajánlani. A legszomorúbb, hogy nem is lehet igazán dilettánsnak nevezni ezt a kutyavizelettel alaposan körbejelölt butaság-territóriumot. Irodalmi paramétereknek megfelelő, irodalmár-irodalmat művel. „Hőveszteség” című kötetéhez az irodalomtudós, igazi költő Lator László ír bevezetőt! Egy pillanatra sem mernék vitatkozni Lator László ítéletével, az irodalom inercia-rendszerében  értékes lehet a Lackfi líra. Nem a költő József Attila forog a sírjában, hanem a gondolkodó! Olyan nehéz időket élünk, midőn a kollektív butaság a mindennél nagyobb életveszély a közösségre. Protestálok az irodalom Győzikéi ellen! A tetszelgő, individualista önimádókat ki kéne végre üldözni a szépirodalomból, visszatérni a népi írók felelősségtudatához! Szükség van ennyi álértelmiségire? Az élhetetlen, Lackfi művilág elemei: nepotizmus, kultúrakorrupció, tetszelgő magabiztosság és kétségtelen verbális tehetség. Ez így együtt már robbanó elegy, mégsem pukkan nagyot. Nepotizmus: a Lackfi fölvett név, a szülők szintén József Attila díjas költők. Lackfi 2002-ben Quasimodo díjat nyer, több mint tízezer pályázó közül. Mennyi ennek a statisztikai valószínűsége? Ki olvasta azt a rengeteg verset el? Tandori verebei azt csiripelik, kellett ehhez némi rokoni rásegítés. Ez csak egy példa arra, mennyire megfojtja Magyarországot a kultúrakorrupció és a kontraszelekció.
Ha van egy szomorú királyság, ahol Lackfi egyetemi oktató lehet, ott Tiszapalkonyán egy Hamvas Béla tolja a talicskát. Az igazi írót ma is arról lehet megismerni, hogy ki van rekesztve az irodalomból. Pályázati pénzek körül, kuratóriumokban szellemi bűnözők hada hemzseg. A kontraszelekció ugyanakkora, mint az ötvenes években volt! A Lackfi szótárban a „Költő” Ezékiel próféta látomásának szárnyas csudalénye, teljesen anakronisztikus:

A KÖLTŐ

Mindenség tévékészülékében percegő dióda
Rögeszme rácsait rángató idióta
Aszfaltra pottyant nyershússzín fióka
Tintás kesernyés magzatburok rátapadva dióra
Unt élet-kabátot himbáló fogas: bitófa
Két idegen test billegtette libikóka
Vad fű közt lihegő ciróka-maróka
Semmi híg tejében evickélő pilóta
Hajnali lávaitalt gurgulázó rigócska
Csatakos emberhús kimérve kilóra
Kölcsönvérből dagadtra felhízott pióca

I-ó-a, i-ó-a, i-ó-a. A semmi híg tejében hajnali lávaitalt gurgulázó pilóta....ez már valami! Ő a „Költő” gurgulázza, gurgulázza a hajnali lávaitalt! Pöh...Pöh...
most köp a Sebeők János tévémacija: Pöh! Erről van szó igazlátók, gondolkodó magyarok: A költő című vers a legtisztább szépirodalmi Győzike-izmus, ha ezt az ostobaságot tesszük meg zsinórmértéknek, akkor végünk!
A kínai kisiskolások tudják, mennyi hatszor hat, az amerikai egyetemisták nem!
Itt válik keserű-vicces gúnyiratom filippikává. A lebutított nép legelemibb életérdekeit sem ismeri föl. Butaság: 500 Ft a Tesco-ban az új-zélandi kivi, és százezer tonna Jonatán-alma megrohad a szabolcsi fákon, közben a szabolcsi cigányok munka nélkül, segélyre várnak. ”Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jutott kapanyél?” Butaság: eladtuk az erőművet, amit szüleink építettek és most a német multi cégnek fizetünk az energiáért. „Jobb felől üt, nekem fütyül, bal felől üt, nekem fütyül...”  A rendszerváltás pillanatában szétfutottak a telefonok, faxok: Hahó! Hülyék országa, ezek ingyen osztogatják az országukat, ezer Dollárért gyárat...Butaság a szellem Győzikéit, ”Semmi híg tejében evickélő pilótáit” tejben, vajban tutujgatni, és az igaz értékteremtők munkáit évtizedekre fiókban felejteni, ignorálni! A butaság képtelen a valóság  appercipiálására. Az ív egyik oldala konvex, a másik konkáv: ami innen butaság, nagy okosság a másik oldalon. Ha megint lennének Petőfik, József Attilák, a közösség önmagára eszmélhetne, pillanatok alatt megszervezhetné önvédelmét. Előbb spirituális, aztán materiális, gazdasági síkon is.
Az értékteremtő irodalom mindig a valóság problémáira fókuszál, ezért izgalmas. Nem igaz, hogy minden alapja a gazdaság. Pont fordítva van, a tudat határozza meg a létet: spirituális energiák kivetítődése az anyagi valóság: a városkép, a falukép. Az organikus költészet segíthetne fölismerni valódi életlehetőségeinket, a népi vonal ezért lenne újból példaadó. A modern költő ne Holdba bámuló ”idióta-dióda-bitófa-pilóta-pióca” legyen!
A piócaságról csak annyit, ez Freudi elszólás volt: butaságirodalmunk személyiségei jól fűtött elefántcsonttorony-tanszék-szerkesztőségekben írják grafomániás ostobaságaikat, és állami költségvetésből jelentetik meg lektorálatlanul, cenzúrázatlanul. Esterházy Péter butaságíró például a Hogyan kezeljem a magyaromat? című irományában a magyarok sós lében történő beáztatására tett javaslatot! Petőcz Andráshoz hasonlatos holokausztigenlő. Nem a mi magyar társadalmunk önvédelem-képtelen butasága, hogy egy ekkora tökkelütöttet le-Kossuth díjaztattunk? A 2001-es Millenáris Kiállításon a nagy Esterházy képe „véletlenül” Kosztolányi mellé került. Mi ez, ha nem a butaság  nemzeti babazsúrja? Krokodil-simogatás. Ne simogassuk a krokodilt, a krokodil nem orángután, nem képes a szeretetet érzékelni! Aki minket sós vízbe akar beáztatni, az hogy lehet Klébersberg Kúnó után kilencven évvel középiskolai tananyag? Itt a háttérhatalom szerepére szeretnék figyelmeztetni. Mintha valaki tesztelné a társadalmunk tolerancia-rezisztencia képességét. Mekkora ostobaságnál szisszenünk föl? Butuska kutyuska, szépen nyalogasd meg az aranyos betörő bácsi kezét!     
A butaságirodalomnak szüksége van a befogadó kultúrsznobizmusra is, mert a nélkül elhervad. A kultúrsznobnak azért nincsen ítélő-ereje, mert életismerete nincsen. Életidegen, valóságidegen, belvárosi, rokokó művilágban él, nem szántott-vetett, vasat nem öntött, életéért nem harcolt sohasem. Akár a butaságköltő, az életről semmit nem tud. Mindent megnéz, meghallgat, fél, hogy lemarad valamiről. Filmek pótolják az élményeket. Divatjamúlt embertípus: ideális talaj a Spiró György-féle népiszonynak, magyarfóbiának. Dehogy nevezném Spiró hírhedt Jönnek című versét butaságköltészetnek:

„Jönnek a dúltkeblű
 mélymagyarok megint
.............................
jönnek a szarból...
bárcsak gyilkolni lehetne megint
.........................
hersegve szívnák a vért....”

Szándékosan nem írom le az egész verset ide. Nem butaságköltészet, hanem a gyűlöletköltészet remekműve. Petőfi, Ady legszebb gyűlöletverseihez fogható, mágikus erejű, szabályos szonett. Spiró György nem „idióta-dióda-bitófa-pióca”, tudja mit ír, mit beszél: méltó ellenség. Nem lelki szépségeit illegeti, eszköznek tartja az írástudományt, a saját társadalmi csoportja számára értékteremtő irodalmat művel. Mint kazár uzsorás a váltót, úgy lengeti a történelmi sérelmeket. Drámáiban mély megvetéssel ábrázolja a szerinte primitív magyarokat, főleg az egyszerű munkásembereket, és pont itt dugja ki a fejét a lövészárokból. Okos Spiró butasága: néputálattal nem lehet népszerűséget szerezni. Emberszeretet, népszeretet nélkül nincs igazi irodalom.   
Az értékteremtő szépirodalomban nincsenek költők, írók, csak problémák, csak témák vannak. Ezért nagy hiba például, hogy a Magyar Napló címlapján mindig egy éppen ünnepelt irodalmi személyiség látható, valami ilyen szöveggel:
” Köszöntjük hatvanötödik születésnapján a József Attila díjas Kuku Benkót...” Nincsenek írók, költők, mint a matematikában is csak problémák vannak: Newton, Leibniz egy időben, egymástól függetlenül alkotják meg az infinitezimális számításokat. Ismerek költőt, ki nem volt soha pióca: Madár János tizenkét évig dolgozott szénbányában, földalatti munka mellett végzett egyetemet! El is lehet a verseit olvasni...olyanok: nem butaságköltemények. Nehéz árvagyerekkor, vidéki munkásélet: autentikus élményanyag. De mit tudhat az életről, a magyar valóságról egy „hajnali lávaitalt gurgulázó idióta pilóta” akit von haus költőnek neveltek?
A téma mindig élet-halál fontosságú, társadalmi, emberi, lelki analízis legyen, különben kár a tintáért, és különösen kár a nyomdafestékért, mert Juliska néni adó-garasaiból van, unokáink kamatos kamat adóssága. A téma az első. Téma nélkül csak butaságirodalom születhetik. A butaságköltők mindenáron tetszeni akarnak, innen a Lackfi-féle bárgyú öntetszelgés. Tetszeni, de kinek?
A sztárokat már ötven éve nem betűből építik, más a betű dolga. Pont ezért tartom például Tandorit intelligens butaságköltőnek: úgy ír, mint aki tudja, hogy senki sem fogja elolvasni, ezért nem is törekszik semmiféle kommunikációra, közérthetőségre, csak önmagával kommunikál, ez paradoxon. Lackfi és Kukorelli nem valószínű, de Babics Imre és Ladik Katalin biztosan tudja, mi az a szingularitás, az önmagába záruló eseményhorizont. Ilyen az okos butaságköltő világa, a Tandoriverzum, mely a külső társadalomtér számára hozzáférhetetlen. És az eseményhorizonton belülre sem juthat semmi információ a valóság, a társadalom problematikájából. A hetvenes években a szélsőséges individualizmus, a kagylólét valami lázadásnak is tűnhetett. A szamizdatos, államilag tutujgatott, álellenzék úgy tett, mintha nem venné észre: itt a húsz fillért sem érő szellemi munkájáért, három-hatvanas Kádár-brúgót kap. De Amerikában egy centet sem adnának érte. Pedig nyugatra járhattak, nem a rakétásoknál szolgálták le a két év katonaságot. Mitológiájukban miért lett mégis Amerika az Ígéret Földje, Magyarország, a mélymagyar-dágvány-rögvalóság: az egyiptomi szolgaság háza? Sajnos sokan hittünk nekik, hazudtak. Ki volt itt a szolga azokban a hetvenes években? Aki utazhatott, tanulhatott, telefon kiutalást kaphatott, Hortobágyra kitelepített, Ludovikás katonatisztek házában lakott?
A butaságköltészet, kontra gondolati költészet, problematika a levegőben van, azt Végh Attila 2010-ben, a Kortársban megjelent kitűnő kis esszéje is jól mutatja, címe: „Szabad-e filozofálni a Kárpátok alatt?” Antik előképekre hivatkozó, szellemes vitairatában Végh Attila, Falusi Márton butaságköltészeti princípiumait támadja. Létezik a rések, repedések között megbúvó kortárs, kognitív, filozofikus költészet. Kevésbé ismert nevek, halk szavú, szerény mesterek: szinte nem érdekli őket a szereplés. A gondolati költészetben a sikerhatás indifferens, a gondolatok saját dimenziójukban léteznek. Ég és föld a kontraszt a szélsőségesen exhibicionista Ladik Katalin, és a törékeny, finom, szellemi arisztokrata Horváth Ödön között, kinek költészete bizonyíték: a vers lehet gondolatmodell. Alkalmas az élet legsúlyosabb, megfejthetetlen problémáinak ábrázolására. Nem írok egy sort se le tőle, külön tanulmányt érdemel a költészete. Egy igazi Horváth Ödön vers ebben a butaságköltészeti írásban úgy mutatna, mint a véletlenül kihajtott rózsa a trágyadombon! Kitűnő gondolati lírát művel a fiatal Borbély András filozófus-költő. A számok című verse igazi remekmű: mint mikor a sámán a kvarckristályba bámul és végtelen, sokdimenziós világok nyílnak meg. Zénón híres nyíl aporiáját írja verssé, a véges-végtelen, a mozdulatlan mozgás kétezer ötszáz éves paradoxonját. Figyeljünk föl az érdekes jelenségre: Madár Jánosnak, Horváth Ödönnek és Borbély Andrásnak sikerül valami: tudnak érdekeset írni, kíváncsiságot kelteni. Babics Imre egyszer azt nyilatkozta a sajtóban, hogy az olvasóközönség érdektelensége a kortárs költészettel szemben elsősorban a „rossz költők bűne”. Nem értek ezzel egyet, ha a rossz gyengét jelent. Amatőrökre, dilettánsokra, hobbiköltőkre van a legnagyobb szükség a költészet életben tartásához. Beethoven idejében mindenütt házi zenéltek, családi, baráti vonósnégyesek alakultak, a zene összehozta az embereket. Akkor se volt mindenki Paganini, a költészetnek nem csak nagyokra van szüksége. Gondolataink őszinte, tömör megfogalmazása, a legelemibb emberi igény. Az, hogy a versekre manapság szinte semmi olvasóközönség-igény nincs, a butaságköltészet bűne!
A butaságköltők többnyire nem dilettánsok: Tandori, Turcsány, Lackfi... és tettestársaik. Az már Szabó Lőrinc idején is világos volt, hogy a verssel nem lőnek nyulat. Az utolsó sztárköltő Ady. Mégis érdekes: a Borbély András filozófia-költészete még az Interneten át is képes megszólítani egy kíváncsi-gondolkodó olvasót. De itt a butaságköltészet a tárgy:
Acél Géza mignon című ostobaságkölteménye egyes számú folyóiratunkba, a Kortársba is beszemtelenkedte magát, csak néhány sor kínzás, a legelejéről:

az ötvenes éveknek a közepe a történelem nélkül az egésznek nincsen szerepe se bőszen
társadalmi se magán csak az akadozó líra foglya amint szűkös keleti gyermeki honja lassan
kering egy töppedt mignonban mely ünnepként emeli a lelket mikor ezek a szívszorítóan árva
percek a bugyi-rózsaszín mázzal kentek felkápráznak a kis vágyak maszatos magasában holt.....

És így tovább-tovább másfél oldalon át...Még kitett írásjelekkel is: hogy kápráznak fel a szívszorítóan árva, bugyi-rózsaszín mázzal bekent percek, a kis vágyak maszatos magasába? Az akadozó líra fogja, hogyan kering egy töppedt mignonban? Ha megpróbálná lerajzolni, még a Salvador Dali ceruzája is belétörne. Az egész szövegnyomorúságban a legesetlenebb: mintha  mondatforgácsok ragokkal, névelőkkel, valami történetszilánkokat adnának ki. De nem képes a vers az érdeklődési ingerküszöböt elérni. A buta butaságköltő típusbutasága: írja, írja, ami eszébe jut, Filip Tamás butaságköltő-társ majd úgyis belészerkeszti a Kortársba. Úgysincs tétje a betűnek. A sámánköltészet megemlítésével már utaltam rá: Van tétje! A verssel gyógyítani és ölni lehet!
Acél Géza politikailag teljesen neutrális butaságköltészetével szembe állítom
a politizáló butaságköltészetet. A politikus ostobaság-poéta nagy meleg bárgyúságában pont a saját társadalmi érdekcsoportjának árt a legnagyobbat.
A politikában butaságköltészetünkkel mindig az ellenségünknek használunk, ez axióma. A politikában legokosabb: értelmes gyűlöletverset írni. Most is háború van. A Tiszta szívvel értelmes gyűlöletvers.
Az értelmes gyűlöletköltészettől oly távol, mint Makó Jeruzsálemtől alkot „ez kies hazában” Szilágyi Ákos esztéta-butaságköltő-szittyagyűlölő. Szittya-Szótyár—Posztfety-körkép című kötete a Millecentenárium „tiszteletére” jelent meg 2000-ben a Nemzeti Kulturális Alapprogram és a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával!  Buta kiskutya nyalogatja, nyalogatja a csúnya betörő bácsi kezét. Tehetségtelen rigmusainak szellemi színvonala leginkább a Fradi-Dózsa szurkolók egymást csúfoló mondókáihoz, közelít:

szittya rittyent
szittya rottyant
hátrahortyint
visszapillanty

Szózatgyalázásra is vetemedik:

szittyafődön
-szittyulj te szív
nagyvilágon
-ó e kívűl!-
szittya hortyog

Trianontagadás a butaságköltészetben:

álmok kútján
visszaálmod
-MINDENT VISSZA!-
visszadörcen
...................
aki nem szittya!
SZITTYA GO HOME!
S MINDENT VITTYA!

Veres Péter, ha olvasná ezt a parasztgyűlöletet. Ide jutottunk, ez megjelenhetett:

„hahó tahó
 dicső Mucsa
 hahó bugris
 macsó bacsa”

Szilágyi Ákos a Döntsd a tőkét anti-parafrázisaként szittyairtásra, az-az magyarirtásra uszít, posztmodern áliróniába csomagolva. Ez már az ostobaságköltészet mélypontja:

üssed Tőke
ne siránkozz!
üsd a szittyát
üsd ne átkozd!
üsse magát
önmagához
üssed Tőke
ne siránkozz!
ne sírj minden
kis szittyához!
sújts a tőre
a fültőre
úgy imádkozz!

A Pa-dö-dő dalszövegeire, vagy a KISZ-táborok papcsúfoló versikéire emlékeztető lapos kínrímek. Szilágyi Ákos sokkal nagyobb költő maradt volna, ha soha nem ír egy verssort sem! A saját táborát szégyeníti nevetséges ostobaságával. Úgy van a szkítákkal, mint IQ-társa Parti Nagy az orángutánokkal. Műveletlenség, primitívség jelképévé tesz egy sok ezer éves, misztikus őskultúrát, melyről nyilván semmit sem tud. Szkíta: mintha azt mondanánk, sumer, vagy egyiptomi...Azt a műveltebb liberálisoknak is illik tudni, hogy a szkíta kultúra nagyon ősi: már Hérodotosz a Perzsa háborúk története című könyvében fejezetet szentel a különös, csodálatos népfaj leírásának. De gondoljunk csak a híres zöldhalompusztai aranyszarvasra.
Szilágyi mester Hülyézis című abszolút-butaságkölteményében költői kérdést tesz fel:

mért vagy hülye, édesfiam,
édesfiam, édesfiam,
édesfiam, édes fajom,
édes fejem, mért vagy hülye?

Tanulhattuk a középiskolában, költői kérdésre nincs válasz. Mégis, megpróbálhatjuk megadni a feleletet:
„Tisztelt Szilágyi Úr! Hülyézis című költeményében feltett kérdésére válaszolván, osztályunk tanulói, arra az álláspontra helyezkedtek, hogy édesfia hülyeségének minden bizonnyal örökletes oka van.”
Szilágyi Ákos sajnos az ELTE oktatója lehet a mi nagybeteg társadalmunkban. Butaságköltészete és butaságpublicisztikája nagy jót tett az ellenoldalnak, a nemzeti-népi-keresztény-szociális-tradicionalista értékrend megerősödésének.
Ez a csúfondáros kutyahit-cinizmus utoljára a kilencvenes évek elején volt divat. A diákfiatalság ízlésvilágában nagy változások mentek végbe. Egyszerre van spirituális-mítikus-nemzeti éledés és radikalizálódás. A tolerancia helyett nagyobb értékké válik a rezisztencia. Az indivídum helyett a kollektívum. Ehhez nyilván erősen hozzájárult az undor, melyet butaságköltő-butaságtudós álértelmiségiek: György Péterek, Szilágyi Ákosok tevékenysége keltett.
A szellem Tartuffe-jei előbb utóbb lelepleződnek, ez törvényszerű. A társadalom elszegényedése is a vallás feléledését hozza: minden világvallás azt tanítja, hogy az ember szegényen is lehet boldog. Évről évre egyre többről kell lemondanunk, de ez nem jelent föltétlenül belső elszegényedést. A vad-liberálisok a vadkapitalizmus pártján állnak: az uzsora-banktőke, a népnyúzás oldalán. Ez a gondolkodó fiatalok előtt teljesen átlátható. Tarthatatlan a Spiró-féle népiszony, paraszt-munkás lenézés. Nem groteszk az, hogy egy ilyen világ-ostobájának, mint Szilágyi Ákos, minden második szava: az értelmiség? Nem létező fogalmakkal operál. A vályogvetéshez, vagy teknővájáshoz nagyságrendekkel több természetes intelligencia szükségeltetik, mint a Hülyézis-íráshoz. Nem ismerek butaságköltőt, aki megmondaná: miért szól a rádió? Lackfi János e témáról írt egy kitűnő butaságkölteményt a Számítógépem címűt, melyben nagy okosan eldicsekszik vele, hogy használja, de nem érti: hogyan működik? Javaslatom: boruljon a költő úr le előtte, mint Péntek Robinson puskája előtt! Van, aki ha nem ért valamit, de kíváncsi rá, utána olvas a könyvtárban, vagy az Interneten, versírás helyett.
A butaságköltészetben abszolút férfidominancia van. Ezt még a feminista lobbi is el kell, ismerje! Ebbe a kis irományba csak egy költőnő került be, mint pozitív ellenpélda, aki izgalmasat alkot. Nemde némi köze lehet az apolitikus butaságköltészetnek is a politikához? A mesterséges népbutítás, néplélek-fertőzés, mindig politika. Ki dönti el, mi az igazi irodalom? Gyanítom, a hivatásos irodalomtudósoknak sincs szinte semmi beleszólása, csak bólogatási jogkörrel rendelkeznek. Tudják magukról: lecserélhetőek, mint a butaságköltők. Ezért nem harcolnak anyatigrisként, a kutyavizelettel bekerített butaság-territóriumok ellen. Véres-mérges tollú tudós-kritikusokra van szükség. Irodalmárhiba irodalmi paraméterekkel mérni az irodalmat. Nem az irodalomért van az irodalom, hanem a társadalomért: kommunikáció lélektől lélekig.
A butaságköltészet csak destruktív lehet. 
Ha valakire a hatvanas években ráhúzták a nagyköltőséget, az már élve nem mászik ki alóla! Ezt a tételt bizonyítja a gyöngyszem, melyet a
Szépirodalmi Figyelőben találtam. Alkotója a „legnagyobb” magyar kortárs költő: a Babérkoszorú Érdemrendes, Kossuth Díjas, József Attila Díjas, Príma Primissima Díjas....Tandori Dezső. Paper Star című butaságversének utolsó szaka imígyen zeng:

van. De a píár elmegy a p*csába. Már az anyámat is én b*sszam meg,
hogy létezzek? Vagy mit csináljak? Paper Star, a költészet
bonyolultsága, nem elég? Csináltam, nem elég? Abbahagytam, az se?
Mi a jó k*rva szarnak kellene itt még a szent szerelme?

Hogy lehetne e mély, költői kérdésekre válaszolni? Megpróbáljuk:

„ Tisztelt Tandori Tananyag Dezső Úr!
Az Ön Tisztelt Édesanyjára vonatkozó költői kérdésére válaszolva tantestületünk, lévén Ön kötelező tananyag, a következő testületi állásfoglalást fogalmazza meg:
Az Ön Tisztelt Édesapja talán helyesebben tette volna, ha inkább kis sámlit csinál!”   


  
                                                                                              Pécsi Sándor





Felhasznált irodalom:
1.    Parnasszus 2004. 1.
2.    Kortárs 2009.5.
3.    Szépirodalmi Figyelő 2006.6.
4.    Szilágyi Ákos: Szittya-szótyár 2000. Könyvek 1999
5.    Lackfi János: Hőveszteség, Palatinus 2002
6.    Magyar Költők Antológiája, Kozmosz Könyvek 1974
7.    Babics Imre: Kék ütem lovagrend, Magvető 1989
8.    Falusi Márton: Fagytak Poklaid, Magyar Napló, 2010
9.    Napút 2010.3.   

forrás: e-mail