"Az alábbiakban Edmondo De Amicis: Szív c. munkájából olvasható egy rövid részlet. A mű az 1800-as évek végén, de még a Horthy-korszak Magyarországában is igen ismert volt. Több nagy magyar írót, például Fekete Istvánt is megihlette, aki aztán később ebből a műből merített Zsellérek c. munkájában. Az egész keresztény Európában elterjedt művet a szocializmus alatt betiltották. Csak a rendszerváltás után kerülhetett megint kiadásra. Reakciósoknak kötelező!

Edmondo De Amicis
Edmondo De Amicis olasz író (1846-1908) haditudósítóként végigharcolta Itália egységesítésének utolsó nagy hadjáratát 1866-ban, majd újságíróskodott, és tanulmányokat, elbeszéléseket írt. Számos műve közt legismertebb és legsikerültebb a Szív (1886), amely regénnyé összeálló diáknapló, voltaképpen egy tanév története. Enrico Bottini torinói kisdiák egyszerű szavakkal, de igen meggyőzően beszéli el, mi minden esett meg vele és társaival abban a mostanra oly valószínűtlenné szépült száz évvel ezelőtti világban.

A könyv nagyon sok jóra tanítja olvasóit: lelki nemességre, áldozatkészségre, helyes viselkedésre a családban és azon kívül. Jótettekre buzdít, csodálatosan tud hazaszeretetre lelkesíteni. Az ifjúsági irodalom igazi remeke.

"Ma délelőtt óta már az új tanítómat is szeretem. Mialatt szállingóztunk az iskolába, ő már ott ült a katedrán és aztán időnként bekukkantott az ajtón egy-egy múlt esztendei tanítványa; bedugták a fejüket arramentükben és úgy köszöntgettek:

- Jó napot, tanító úr!... Jó napot, Perboni bácsi!...

Néhányan be is jöttek, kezet fogtak vele s aztán tovább szaladtak. Látszott, hogy szerették és örülnének, ha megint elébe járhatnának. És ő is visszaköszönt.

- Jó napot, fiam!

Kezet fogott azokkal, akik odamentek hozzá, de nem nézett egyikükre se; komoly maradt minden köszöntés után, homlokán a mély, egyenes ránc, arccal az ablak felé fordulva, mintha a szemközti ház tetejét nézné. És úgy látszott, hogy nem örül a köszöntéseknek, melyek inkább fájnak neki. Aztán minket nézett, fürkészett figyelmesen, külön-külön mindegyiket. Mikor diktált, lejött a katedráról sétálni a padok közt; meglátott egy fiút, akinek az arca tele volt piros pörsenésekkel. Erre abbahagyta a diktálást, két tenyere közé fogta a fiú fejét, megkérdezte tőle, hogy mi a baja s aztán megtapogatta a homlokát, hogy forró-e?

Ebben a pillanatban egy fiú fölkelt a háta mögött és majmolva kigúnyolta. A tanító hirtelen megfordult; a fiú azonnal leült és úgy is maradt, lesütött fejjel, várván a büntetést. A tanító pedig rátette kezét a fiú fejére és azt mondta:

- Többé ne tedd.

Csak ennyit mondott. Visszament a katedrára és elvégezte a diktálást. Mikor ezzel elkészült, néhány pillanatig szótlanul vizsgált bennünket és aztán csöndesen, lassan így szólt a jóságos, mély hangján:

- Hallgassatok ide. Egy egész esztendőt kell együtt eltöltenünk. Legyünk rajta, hogy jól töltsük el. Tanuljatok és legyetek jók. Nekem nincsen családom. Az én családom ti vagytok. A múlt évben még élt az édesanyám, de most meghalt. Egyedül maradtam és nincsen senkim a világon rajtatok kívül: csak titeket szeretlek és mindig csak rátok gondolok. Nem akarnék soha senkit megbüntetni közületek. Mutassátok meg, hogy derék fiuk vagytok; legyen a mi osztályunk egyetlen egy család, amelyben ti lesztek az én örömöm, vigasztalásom és büszkeségem. Nem kérek tőletek szóbeli ígéretet; bizonyosan tudom, hogy a szívetekben már igent mondtatok. És köszönöm nektek...

Mindjárt aztán bejött a szolga és lecsöngette az órát. Szótlanul tódultunk ki a padokból mindannyian. Az a fiú pedig, aki a tanítót kicsúfolta, most odament hozzá és remegő hangon mondta:

- Bocsásson meg, tanító úr.

Az meg homlokon csókolta és így felelt:

- Elmehetsz, fiam."

A mű letölthető innen:

http://mek.oszk.hu/09500/09591/

noika.blog