Szent Iván napja. 88 évvel ezelőtt, 1919. június 24-én Zemplén Szilárd korvettkapitány vezetésével a dunai monitorok (A monitor páncélozott hadihajótípus) fellázadtak Kun Béla vérgőzös vörös rezsimje ellen: kitört a „tengerészeti ellenforradalom”.

A legkiválóbb tisztek, mint Böhm Cosimus korvettkapitány, Mindszenthy Árpád, Görgey Richárd, Csicsery László és Máhr Jenő sorhadnagyok vezetésével a Maros, a Lajta, a Csuka és számos más dunai monitor akciót kezdeményezett a vörös uralom ellen. Az akció, melynek során a Pozsony őrnaszád tűz alá vette a gyűlölt szovjet házat, azaz a Hungária Szállót eleinte sikeresnek ígérkezett, majd a vörös csőcselék túlereje folytán elbukott.

Két közreműködője csicseri Csicsery László és Máhr Jenő sorhadnagyok elestek a vörösökkel vívott küzdelemben, s ezért őket posztumusz vitézekké avatta a Horthy Miklós által alapított Vitézi Rend.

MONITORLÁZADÁS

A Dunaflottilla az osztrák-magyar haditengerészet szerves részeként végig harcolta az I. világháborút és az egyik legsikeresebb fegyvernemnek bizonyult. Számtalan jelentõs fegyvertény kötõdik a nevéhez, ám a rendszerváltást megelõzõ idõszakban mégsem emiatt emlegették (gyalázták?), hanem mert egy részük csatlakozott az 1919. június 24-én kirobbant, ún. ludovikás ellenforradalomhoz. Helyszûke miatt sem az elõzmények ismertetésére, sem pedig az okok és összefüggések feltárására nem vállalkozhatunk, ezért az események szûkszavú ismertetésére szorítkozunk, de bízunk benne, hogy ez sem kevés...

A hajóraj

Az 1918. november 03-án kötött fegyverszüneti szerzõdés a magyar kormányt hat monitor* átadására kötelezte, de ellenfeleink végül öt monitort és két õrnaszádot követeltek, amelyeket természetesen õk választottak ki. Roppant veszteség érte ezzel a magyar hadihajózást. A megmaradt négy monitorból kettõ, a legöregebbek, már alig voltak szolgálatképesek, egy pedig javítás alatt állt. Az egyetlen, valóban hadra fogható Szamos-t is 1892-ben bocsátották vízre. Az öt õrnaszádból az egyik alig egy hónapja volt vízen és az új hajók gyermekbetegségeivel küszködött, viszont a fennmaradó négy valóban teljes értékû, harcban kipróbált egység volt. Ez a hajóraj természetesen nem vehette fel a harcot még az átadott egységekkel sem, no meg a román flottával sem, mégis hasznos szolgálatára lehetett az országnak.

Politikai helyzetkép

1919. március 20-án Vix francia alezredes átnyújtotta hírhedté vált második jegyzékét, amelyben újabb területek kiürítését és átadását követelte. Ennek hatására a kormányfõ, Károlyi lemondott (vagy lemondatták?). A fogházból kiszabaduló kommunisták átvették a hatalmat, és március 21-én kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot. Kétségtelenül nehéz idõkben. 1919. májusában a csehek és a románok megindították támadásukat Magyarország ellen és a védekezõ háborúból a folyami hadihajóink is kivették részüket. Elsõként a Pozsony** õrnaszád esett át a tûzkeresztségen, május 10-én, majd attól kezdve folyamatosan harcérintkezésben voltak az ellenséggel.

A hadihajózás új szervezetét még a hadmûveletek alatt kidolgozták. A hadihajós fõparancsnokság had-mûveleti szempontból a Vöröshadsereg Parancsnokságának volt alárendelve. Valamennyi harci úszóegység a hadihajós parancsnokság alá tartozott.

Ludovikás ellenforradalom - röviden

A katonatiszti lázadás június 24-én indult és miatta berekesztették a Tanácsok Országos gyûlésének munkáját. Ám a ludovikás*** puccsot megelõzte a Duna menti paraszti ellenforradalom, amely különösen véres mozzanatokkal járt - és a megtorlás is az volt. A megmozdulás a dunai hadihajók lázadásával indult, a ludovikás növendékek pedig megszállták a telefonközpontot. A karhatalom és a budapesti helyõrség azonban nem állt a lázadás mellé és szakszervezeteken keresztül egyébként elégedetlenségének ekkor már hangot adó munkásság sem mozdult meg. A puccs - helyesebben annak kísérlete - rövid tûzharc után összeomlott. A belsõ ellenforradalom a proletárdiktatúra idején több komoly kísérlettel nem jelentkezett, mert a gyors rendszerváltozás nyilvánvalónak látszott - és be is következett.

Hadihajók lázadása

Június 24-én tehát a Maros monitor, valamint a Pozsony és a Fogas õrnaszád bevonta a vörös lobogót és felvonta a nemzeti trikolórt. Óbudáról Budapestre hajóztak és az Erzsébet híd fölött a Pozsony több lövést adott le a Szovjet-házra (volt Hungária Szálloda). Miután a partról heves géppuskatüzet kapott, visszavonult a déli összekötõ vasúti hídig. Másnap délelõtt a Lajta monitor és a Komárom õrnaszád hajózott le Budapestig, ugyancsak a nemzetiszínû lobogó alatt, hogy csatlakozzanak fellázadt társaikhoz.
A két hajó nem adott le lövéseket, õket azonban erõs géppuska- és ágyútûz fogadta. A lázadásban részt vett hajók ezt követõen Dunapentelén gyülekeztek, de többszöri felszólításra sem tették le a fegyvert.

Miután hírül vették, hogy a fõvárosban leverték a ludovikások lázadását, felszedték a horgonyt és megindultak a folyón lefelé. A Munka nevû felfegyverzett gõzös azonban kivált a kötelékbõl és újra a vörös lobogót húzta fel. A gõzös és két õrnaszád között tûzharc bontakozott ki, minek következtében a Munka elsüllyedt, de találat érte a Komárom parancsnoki tornyát is két tiszt halálát okozva. Ezután a lázadó hajókötelék sikeresen átjutott egy aknazáron és tüzérségi tûzzel sem sikerült feltartóztatni a hajókat. Befutottak Bajára, ahol a szövetségesek a hajókat, a legénységet és a tisztikart internálták, meghiúsítva így azon tervüket, hogy csatlakozzanak az akkor már szervezõdõ szegedi kormányhoz.

A vég

A tanácskormány 1919. július 31-én lemondott, de a dicsõséges harcokban hírnevet szerzett egykori Dunaflottilla meghurcoltatása még nem ért véget. Miután a megszálló román csapatok november 14-én elhagyták a fõvárost, az antant még a maradék hajókat is elhurcoltatta a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csapatai által megszállt Újvidékre. Késõbb a flottilla helyét átvette a Magyar Királyi Folyamõrség, de ez már egy másik történet.

1919. június 25.

Éjfél már régen elmúlt, mikor lépések jöttek az állomás irányából. Egy hang mondta odakinn: Budapest felé nem indul vonat.
Reggelre elterjedt a hír. Senki se tudta, ki hozta. Egyszerre itt volt! Budapesten kitört az ellenforradalom! És a képzelet szőtte a többit. A bécsi magyarok, Királyhida, a vasutas sztrájk, Czenk, Csoma, Kapuvár, Szekszárd, az egész Dunántúl, Pest megye, a Duna menti felkelés, Szeged... Minden összefügg. Ötvenezer emberrel elindultak Szegedről a fehérek Budapest felé. A vágy mesélt!

Aztán Vácról jött valaki. Híreket hozott. Vácott tegnap délután négy óra tájban három ágyúlövést hallottak Pest felől. A lövöldözés sűrűsödött. Az emberek kifutottak a partra, a földre feküdtek és úgy hallgatództak. Sokan nemzeti színű szalagot tűztek a kabátjukra. Ellenforradalom van Budapesten! A kaszárnyák fellázadtak a proletár diktatúra ellen. A gyárak nagy része csatlakozott. A dunai monitorok halomba lőtték a Szovjet háznak nevezett Hungária szállodát. A hajók felhúzták a nemzetiszínű lobogót, a budai Váron, a Gellért hegyen, a budai házakon fehér zászlók lengnek...
     Vad öröm kalapált a fejemben és minduntalan nevetnem kell. Fel szeretnék kelni, hiszen talán már nem is vagyok beteg. Aztán... semmi se történt és lassan-lassan mégis sajátságosan elszürkült minden. Beesteledett... Már nem nevettünk és a feszültség fájdalommá lett.

Újság nem jött. A vonat nagy késéssel futott be. Budapesti utas nem érkezett. Frank elvtárs, Nógrád diktátora, megint hangosan beszélt a megyeház kapujában és vörös nyakkendő volt rajta. Egy úrnak kilátszott a kabátja zsebéből a zsebkendője. Rákiáltott: - Be azzal az ellenforradalmi jellel!
Barátaim szótlanul ültek körülöttem. Már nem mert közülünk senki tervekről beszélni. A reménykedés magától kiapadt, a szívünkből is, a szobából is, a városból is. Az egész városból... Óvatosan nyílt a kapu a falban. Besurrant valaki. Egy vasutas jött. Ők hirtelen megtudnak mindent. Budapesten leverték az ellenforradalmat! Aki kézre került, azt felakasztják...

     Lesöpörtem az ágyamról a könyveket. Most már elvesztünk. Mikor barátnőm bejött, tetettem magamat, hogy alszom. Nem tudtam volna beszélni és a szememet se nyithattam fel, mert tele volt könnyel. Hát ennek is vége! Csak egy boldogtalan kísérlet maradt. Pedig innen olyan nagyszerűnek látszott.
Budapesten megelőzőleg mindenki tudott róla... Az emberek hangosan beszélték az utcán. Három órára várták a jeladást. A monitorok lőni fognak. A felkelés lelke Lemberkovics százados és egy katonapap, Zákány Gyula volt. Haubrich, a vörös városparancsnok látszólag a felkelőkkel tartott és azt mondta nekik, ha sikerül, átveszi a katonai diktatúrát, de ha nem sikerül, könyörtelenül végez a felkelőkkel. Azt is közölte a hiszékeny ellenforradalmárokkal, hogy a kormányzótanács követeli tőle, hirdesse ki a statáriumot: 26-ikáig halasztani bírja, tovább nem áll módjában. Indítsák meg hát a rohamot kedden, 24-én. Haubrich határozta meg a napot és - kedden reggel megjelentek plakátjai a házak falán: Statárium... Az ellenforradalom végrehajtása az úgynevezett ruszin vörös dandárra volt bízva, zempléni, sárosi és ugocsai magyarokra. Háromezren voltak és volt vagy harminc ágyújuk és néhány páncélos autójuk is. Haubrich tudta ezt és közvetlenül a felkelés előtt az északi frontra küldte a dandárt. Az idő fog világosságot deríteni ezekre a, sötét bűnökre. Ettől a pillanattól kezdve már csak vakmerő kísérlet volt a felkelés, mely csupán a tüzérlaktanya legénységére és a monitorokra, a Ludovika Akadémia ifjúságára és egy újpesti gyár hazafias munkásaira számíthatott. Csak az elviselhetetlen élet kétségbeesése hajthatta az embereket.

     Mikor a jeladás az óbudai kikötőben eldördült, három monitor nemzetiszínű zászló alatt kifutott a Dunára és lövöldözni kezdett a szovjet házra. A Ludovika Akadémia ötven növendéke megszállta a józsefvárosi telefonközpontot. Közben szállingózva érkeztek az emberek a gyülekező helyekre. Kapuk alján tisztek, polgárok, diákok, rendőrök verődtek össze. A munkások az utolsó percben cserben hagyták a felkelést. A tisztek közül sokan megkéstek. A gyülekező helyeken, hol négy-ötezer fegyveresre számítottak, tíz-húsz felkelő verődött össze és húszezer emberből mindössze néhány száz volt készenlétben.
A tüzérkaszárnya legénységét megtántorították a hirtelen megjelent kommunista szónokok azzal a hazugsággal, hogy az ellenforradalmat már mindenütt leverték. Elfogatták velük tisztjeiket. A monitorok abbahagyták a céltalan lövöldözést és dél felé menekültek a Dunán. Az újpesti Mauthner gyár ellenforradalmi munkásait egy közeledő terrorcsapat meséjével megadásra bírták.

     Pest és Buda között golyók süvöltöttek. A dunai hajók árbocán és a katonák sapkáján az esélyek szerint hirtelen váltogatták egymást a vörös és a nemzeti színek. Gépfegyveres autókon terrorlegények hajkurásztak az üres utcákban. Belövöldöztek az ablakokon, sortüzeket adtak le a házakra. Betörtek a lakásokba. Elhurcolták az embereket. Letépték a nemzeti színű zászlókat. A kövezeten halottak feküdtek.
Mire beesteledett, a szerencsétlen város már tudta, hogy szörnyű kényuraitól nem szabadul és nincs többé remény. Szervezettségében a vörös hatalom órák alatt halomra döntötte a kaszárnyák, a monitorok, a gyárak felkelését. Vérbe, szerencsétlenségbe, meghátrálásba omlott az egész. Minden elveszett.
És mégsem! A bukásban állva maradt egy maroknyi fiú... Fehér kis egyenruhájukban kitartottak a magukra hagyott hadapródok. A Ludovika Akadémia növendékei hajnalig védték a gépfegyveres vörösök dühödt ostroma ellen a rájuk bízott telefonközpontot. És védték Ludovika Akadémiájuk épületét, melyet a budapesti vörös háziezred rohant meg. A támadó vörösök reggel hat órakor erősítést kaptak. Felvonult a tüzérség és Haubrichtól üzenet érkezett, ha meg nem adják magukat, halomra löveti az épületet.

     Csak akkor nyílt a kapu. Az ellenforradalom hősei letették a fegyvert Szuronyos vörös katonák siralomházba hajtottak egy csapat fehér egyenruhás fiút. Minden elveszett. De azért a sötétségbe és szégyenbe bukott városba mégis visszaszállt az első világosság. A becsületet, melyet a férfiak nem tudtak megvédeni, megmentette az a néhány fiú. És a kétségbeesésnek, mint egy látomásban megmutatta magát az útra kelő új nemzedék, amely különb a réginél: Mi lesz a sorsa?
Álmatlan hánykolódik kínjában egy ország. És az éjszaka hosszú és iszonyú. Nem alszik senki sem. Sóhajtástól terhes a csend. Van aki rémekkel küzd és átkozódik, van aki reménykedik és imádkozik. Szegény fiúk! Rájuk gondolok és az édesanyjukra. Ismeretlen halvány, virrasztó asszonyokra. Idegenek és mégis ismerősek. Anyámra gondolok!

 Tormay Cecile