KáKánBéKa
|
ÚJ ÁBEL
Anyám! Kegyelmed özvegyasszony,
És szűken van a kenyerünk;
Azért én, lássa, nem panaszlom,
Hogy Káin együtt él velünk;
Kegyelmed gyermekül fogadta,
Bár nem Kegyelmed szülte őt -
Legyen testvér az Istenadta,
Ha ős törzsünkkel összenőtt;
De kikesergem a világba:
Jószívem hozzá mindhiába,
És velünk él bár egy kenyéren,
Nekem e Káin nem testvérem!
Anyám! E Káin csúf szokásból
Minden dolgomba belegázol;
Játékban, utcán, kint a páston,
E Káin sose fogja pártom;
A taligánkat sose húzza,
Mikor meg tolná, visszahúzza,
Zsebemből kicseni a gombot,
Tarisznyámból a kenyeret,
Amit én gyűjtve összehordok,
Ő széjjelszórja s kinevet;
Más kedvét ellenemre szítja,
Utcák kutyáit rám uszítja
S örül, ha folyni látja vérem, -
Nekem e Káin nem testvérem!
Anyám! Én Káint bepanaszlom...
Kegyelmed gyönge, beteg asszony,
S míg betegen nyög itt az ágyban,
Ő mért fütyül kint oly vidáman?
Ha házunk őneki is háza,
Idegenek közt mért gyalázza?
Ha idegen a lelke tőlünk,
Anyám, - Káinnal mért vesződjünk?...
Nem vagyunk senki kapcarongya,
Én nem leszek Káin bolondja, -
Anyám! Nekem már forr a vérem:
Nekem e Káin rossz testvérem, -
Anyám, így élni nem öröm...
Én Káint többé nem panaszlom,
De ezt így nem bírom sokáig,
S ha Káin jobbá most se válik,
Akkor az Isten irgalmazzon, -
Bevégzem vele nagy pöröm:
Anyám, - én Káint megölöm!
1868 - 1933
Utolsó írka