Pongrátz Gergely (1932. – 2005. ) a Corvin közi felkelőcsoport második és utolsó főparancsnoka az 1956-os forradalom idején.

„A kompromisszum magyarul megalkuvás”

Beszélgetés Pongrátz Gergellyel

 
Kunszabó Ferenc: Pongrátz Gergellyel beszélgetünk, akivel életünkben először 1983-ban, Bostonban találkoztunk. – Gergő, te nem laktál a városban, hanem attól messzebb, Hannover nevű faluban. Ismerősök szóltak, s akkor bejöttél, kivittél magadhoz, és legalább egy éjszakát átbeszélgettünk. Másodszor 1990 márciusában találkoztunk ugyanebben a pesti szobában, amikor is én, fellelkesedve az akkori eseményektől, azt mondtam, hogy neked, meg Rácz Sanyinak együtt kellene indulni a köztársasági elnökségért, illetve alelnökségért. És akkor meg is tudtuk volna szervezni, mert százával, ezrével voltak az országban aktív nemzeti szellemű körök, melyek azóta szerteporladtak. De te nem vállaltad.

Pongrátz Gergely: Nekem soha nem voltak politikai ambícióim, és azt is tudtam, hogy a kommunisták még nincsenek annyira leverve, hogy ilyesmit meg ne gátoljanak. Csak egy példát mondok el, hogy mennyire igazam volt akkor, amikor kilencvenhét november harmadikán a Hősök terén megbilincseltek. A Parlamentben felszólaltak, hogy Pongrátz Gergelynek a kezére tették a bilincset – és akkor valaki az MSZP soraiból felkiáltott, hogy „a nyakára kellett volna!” És akinek ez a véleménye, most is ott ül a Parlamentben. „Képviseli” a magyar népet.

ki volt ez?

Nem harmadosztályú kiskocsmában; nem egy utcai tüntetésen; nem is egy felforrósodott légkörű vitafórumon hangzott el a fenti mondat, hanem a parlament plenáris ülésén, 1997. november 3-án (délután), amikor az egyik országgyűlési képviselő szóvá tette, hogy a METÉSZ által szervezett közterületi demonstráció során a rendőrök kirángatták a kocsijából Pongrátz Gergelyt és hátrabilincselték a kezét a 70 éves, négy infarktuson átesett forradalmárnak.
„A nyakára kellett volna tenni a bilincset” rikkantott egy „bátor” honatya a kormánypárti szektorból, – kiváltván a körülötte böfögő-röhögő kórussá változott elvtársai osztatlan elismerését. Mi sem természetesebb, hogy senki sem vonta felelősségre a bi-lincselési kedvet kapott kiabálót. A parlament elnöke is úgy tett, mint aki semmit sem hallott... Szelektíven működő hallószerve csak a nagyobb távolságra ülő ellenzékiek akusztikai rezgéseire érzékeny.

„Elszólta magát” egy kormánypárti képviselő, de ugyanezzel a minősítéssel jellemezhetők azok a cinikus röhögést produkáló társai is, akik megmutatták, hogy mit éreznek 56-ról – milyen gondolkodásmóddal és stílussal törik magukat Európa felé!
Annak a nyakára akarnak bilincset tenni, akit a szabad világ hősének tartanak, és akinek a neve akkor is ismert lesz, amikor a nyakbilincselőnek és röhögőinek hírmondói sem lesznek a földön.
Azt a forradalmárt és szabadságharcost merészelik gúny tárgyává tenni, akinek köszönhetik – többek között –, hogy a parlamentben vihorászhatnak, hogy az általuk tönkretett országban elvtársi-úri módon élhetik világukat, hogy nem kell félniök egymástól, a gulágoktól, az ÁVÓ-tól és a pártközpontból vezényelt „független” bíróságoktól.
Azt a rettenthetetlen hőst akarjak lejáratni, aki szembeszállt a világ – egyik – legerősebb hadseregével, aki közel háromszázezer társával együtt az ország elhagyására kényszerült, és szeretett hazájától távol élte le életének döntő részét.
Azt a hazafit gúnyolják, aki megfáradt szíve minden dobbanásával ma is harcol az igazságért, a jogfosztottakért, nemzeti érdekeinkért, miközben a létminimum szintjén tengeti életét. Folytathatnánk még a felsorolást, de szinte reménytelennek tűnik, hogy a bilincselési piknikre összegyűlt honatyák agyműködését blokkoló mechanizmuson túljutnak az igazságot és a tényeket tartalmazó gondolatok. Ők még a fejlett szocializmus felépítgetési stádiumára jellemző gondolatvilágban élnek, konspirálnak, nosztalgiáznak, összetartanak és már annyira felbátorodtak, hogy ismét bilincsbe vernék azokat, akik nem tartoztak az egykori kollaboráns és pufajkás galeriba. Arra sem gondolnak, hogy itthon és külföldön (is) nagyon sokan különbséget tudnak tenni Pongrátz Gergely anonim bilincselésre uszító, valamint szimpatizálói között. Nem röhögnének, ha hallanák, hogy mi a vélemény róluk...

Dr. Bokor Imre

K.F.: Igen, de azért kilencven tavaszán te is többet reméltél, mást reméltél.

P.G.: Teljesen mást reméltem. Antall Józsefnek meg volt adva egy olyan lehetőség, ami a magyar történelem során talán soha senkinek nem volt, hogy ezt az országot gatyába rázza. És Antall József ezt a lehetőséget elmulasztotta akkor, amikor nem hajtotta végre azt, amit a választási kampány idején ígért; a „nagytakarítást”. Nem takarított, és kitakarították őt, illetve pártját.

K.F.: Az egész nemzeti vonulat. Egy következő hazajöveteledre azért került sor – ha én jól tudom – mert Fónay Jenő azt mondta, hogy átadja neked a POFOSZ elnökségét. Hogy van ez?

P.G.: Volt róla szó, de én ezt is képtelenségnek találtam. Ugyanis én nem voltam politikai fogoly. Hát akkor hogy lehetnék a Politikai Foglyok Szövetségének elnöke?

K.F.: Úgy, hogy azok megválasztanának.

P.G.: Képtelenség! Oda egy volt politikai fogoly való. Ez volt az egyik. A másik, amiért nem vállaltam, hogy én akkor Amerikában éltem. Csak kilencvenegy októberében jöttem haza végleg. És aztán volt a harmadik ok, hogy én valóban nem akartam, és ma sem akarok semmilyen tisztséget. Munkát akarok. Én ötvenhatért dolgozni akarok. Annakidején a „Kinn, padon” – ez még kilencvenkettő körül volt – azt mondja nekem Havas Henrik, hogy Pongrátz úr, mindenkinek joga van egyszer köpönyeget forgatni. Azt mondtam, nézze, ebben az országban él tíz millió ember, s ebből nem lehet találni párezer olyan személyt, akinek nem kellene köpönyeget forgatni? Miért a köpönyegforgatók ülnek a Parlamentben? Miért nem a becsületesekből választják ki azokat, akik a népet képviselik?

K.F.: A nemzet érdekeit. Szerintem is ez a rendszerváltásnak becézett gengszterváltás olyan lehetőség volt, ami utoljára Árpád honfoglalásakor adódott elő. Mindent nemzeti tulajdonba lehetett volna venni, és elosztani igazságosan. Voltak is rá tervek, de most már hiába is gondolkoznánk ezen. Hanem az előbb említetted, hogy amikor megbilincseltek kilencvenhét november harmadikán a Hősök-terén – nem másutt, a Hősök-terén!...

P.G.: Át lehetne keresztelni a Gyávák-terének.

K.F.: Utána az ellened folytatott büntető eljárásban megrovást kaptál. Most már szinte volt politikai fogoly vagy, mert a megrovás már büntetett előélet.

P.G.: Mondtam az ügyésznek, hogy nem fogadom el a határozatukat, én elégtételt akarok. Azt akarom, hogy kérjenek bocsánatot. Nem tőlem, hanem a nemzettől. Kérjenek bocsánatot azért, amit csináltak velem, mert nem engedtem levenni kocsimról a nemzeti lobogót. Azt mondta, hogy megszüntették az eljárást ellenem, az már bocsánatkérés. De akkor a megrovás, az mit jelent? Mondom, nem fogadom el a megrovást, követelem, hogy kérjenek bocsánatot. Nem azok a rendőrök, akik megbilincseltek, és eltörték a kezem, hanem azok, akik kiadták a parancsot nekik. Kuncze Gábor. De hát erről szó nem lehetett... Nem, szó sem lehetett...

K.F.: Visszaemlékszem most, hogy a tavalyi választások után, amikor, úgy-e, a FIDESZ vezette kormány került hatalomra, s akkor te azt mondtad, hogy felfüggeszted az 56-os Magyarok Világszövetségének működését, mert elérte célját. Nem voltál egy kicsit naiv?

P.G.: Talán túlságosan is az voltam, de ennek oka Orbán Viktor első megnyilatkozása, mindjárt a választások után. Mikor megkérdezte egy újságírónő, hogy ő is a tizenötmillió magyarnak akar a miniszterelnöke lenni? A válasz engem nagyon megfogott. Azt mondta, hogy az államhatár és nemzethatár nem egy.

K.F.: Nagyon jó válasz.

P.G.: Akkor kezdtem drukkolni neki, és azt mondtam, hogy ez az ember most már, mint miniszterelnök, nem úgy viselkedik, mint annakidején. Ez megváltozott, ettől az embertől lehet remélni valamit. – De nemcsak Orbán Viktor, hanem az USA külügyminisztere is kijelentette, hogy ha Magyarország a NATO-ba kerül, az ötvenhatnak köszönhető. – És Orbán Viktor többször mondta, hogy ötvenhat szellemiségére akarja építeni a magyar kormány működését. – Viszont Balatonlellén idén kora tavasszal összehívták az ötvenhatosokat. Engem nem hívtak meg. És Rácz Sándor azt mondta beszédében, hogy Orbán Viktor, miután meg lett választva, az első huszonnégy órában az lett volna a kötelessége, hogy felhívja őt, és Pongrátz Gergelyt, hogy beszélni akar velünk.

K.F.: Úgy van.

P.G.: Nem tette. Azóta is várom. Ott van Boross Péter, mint főtanácsadó. Ő is ötvenhatos. Még sohasem hallotta Rácz Sanyi, vagy az én nevemet?!

K.F.: Tehát akkor az 56-os Magyarok Világszövetség működésének a felfüggesztését vissza is vontad.

P.G.: Persze ehhez az is hozzájárult, hogy puccsot akartak csinálni a Világszövetségen belül, megint csak beépített ügynökök, akiknek majdnem sikerült is, de szerencsére azért van még a jogállamiságban annyi jog, hogy olyan durván megsérteni nem lehet, és a bíróság kimondta, hogy puccs volt, s teljesen törvénytelen.

K.F.: Mikor összejöttek Balatonlellén a volt ötvenhatosok szervezetei, és téged nem hívtak meg, utána az 56-os Magyarok Világtanácsa március végén egy háromnapos nagygyűlést tartott a Magyarok Házában. Én is ott voltam. Nagy vita volt, hogy össze tudnak-e fogni ezek az egyesületek? Maradjunk egyelőre annál, hogy szerinted miért nem tudnak összefogni, sőt miért forgácsolódnak egyre? Most már tizen valahány ilyen szervezet van.

P.G.: Nagyon egyszerű az oka, ami még a változások előtti időre datálandó: Amikor az elvtársak már tudták, hogy buknak, előkészítettek minden szervezetet, beépítették az ő embereiket. Kezükben voltak ezek az emberek, elsősorban azok a halálra ítéltek, akiket nem végeztek ki. De mások is, sokan. Ezek elkötelezték magukat annakidején, aláírtak, nekik dolgoztak. És most zsarolhatók. Vagy csinálják azt, amit mondanak, vagy ha nem, kiborítják a bilit. És ezek félnek attól. Mert egyiknek a cellatársát akasztották fel a besúgása alapján, másiknak a bajtársát, és rengeteg halálos ítélet lett. Ezeknek a besúgóknak köszönhetően. Nem tudom, hogy ezek az emberek hogyan állnak a lelkiismeretükkel.

K.F.: Altatót szednek. – Tehát ezért nem tudnak összefogni, együttműködni, sőt ezért forgácsolódik, mert van egy láthatatlan, megfoghatatlan, titkos hátsó erő, amelyik irányítja őket.

P.G.: Kilencvenkettőben, amikor kierőszakoltam Antall Józseftől a mátyásföldi épületeket, akkor Antall létrehozta a Szabadságharcos Alapítványt. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy olyan kuratóriumi tagjai legyenek ennek az alapítványnak, akiket én nevezek meg. M. Kiss Sándor volt akkor a főtanácsadó, és csak vele tárgyalhattam. M. Kiss ragaszkodott ahhoz, hogy a kormány nevezze meg a kuratórium tagjait. Én akkor tudtam, hogy ezek olyanok lesznek, akik nem velünk, hanem ellenünk vannak, és nem egyeztem bele. És eltelt vagy négy hónap, és Mátyásföld ügye nem mozdult. Azt mondta M. Kiss nekem, hogy vagy elfogadod ezt a kuratóriumot, vagy ha nem, akkor nincs Mátyásföld. És ezért kénytelen voltam elfogadni, hogy legyenek meg a lakások a bajtársaknak. Bele lettem kényszerítve. S olyan kuratóriumi tagok lettek, akik azt mondták, hogy Pongrátz-gettót csinálok majd Mátyásföldön. Rengeteg támadás ért a kuratórium tagjaitól. Az a Zimányi, aki Rákosi alatt Budapesten mint rendőrtiszt a kitelepítési osztály vezetője volt. Szóval ilyen embereket erőltetettek rám. Boross Péter lett a kuratórium elnöke, aki belügyminiszter volt, én alelnök voltam. Nekem annyi jogot adtak, hogy a múzeumot megcsináljam, semmi másba nem engedtek beleszólást. A lakások szétosztását rábízták Pichler Máriára, és olyanok is kaptak, akik minket lőttek ötvenhatban, vagy akiknek a Balatonon nyaralójuk volt, illetve, akinek két lakása volt Budapesten. És azt a corvinista bajtársamat, aki istállóban lakott, azt elutasították. Jöttek hozzám bajtársak, és kértek, járjak közbe, hogy kapjanak lakást. Azt mondtam nekik, menjetek Máriához, és minél jobban szidtok engem, annál biztosabb, hogy kaptok lakást. Négyen vannak még most is Mátyásföldön, akik azért kaptak lakást, mert engem szidtak.

K.F.: És akkor ott is hagytad az egészet.

P.G.: Otthagytam, mert azt mondtam, hogy én hoztam létre Mátyásföldet, az én nevemhez fűződik, és ezt a gazemberséget az én nevemben ne csinálják. És akkor lemondtam a kuratóriumi tagságról, az alelnökségről, és teljesen visszavonultam. El is jöttem onnan. Elvették az irodát, a múzeumot.

K.F.: Még ott voltál, amikor elvették.

P.G.: Tulajdonképpen úgy vették el, hogy ötezer forintról felemelték százezer forintra a lakbérünket, amit természetesen nem tudtunk kifizetni, és ezzel megszűnt az ötvenhatos múzeum is, amit ott létrehoztam. És akkor elhatároztam, hogy csinálok egy másik ötvenhatos múzeumot, de csak olyan épületben, ami az én tulajdonom, amiből nem semmizhetnek ki. Most azon gondolkozom, hogy csinálok egy 56-os Múzeum Alapítványt, hogyha előbb-utóbb én is feldobom a talpam, maradjon meg.

K.F.: A kiskunmajsaiakkal kell jóban lenned, mert helyben lehetne legjobban megoldani. P.G.: Nagyon sok az elvtárs ott is, a köpönyeg-forgató, akik benn a lelkükben...

K.F.: Mert tényleg mi van akkor, ha egyszer te is...

P.G.: Tulajdonképpen most már ez az egyetlen ötvenhatos, mondjuk azt, hogy bázis Magyarországon.

K.F.: Most már igen.

P.G.: Mielőbb feladom az 56-os Világszövetség elnökségét is, mert tudom, hogy én állok az útjában az úgynevezett ötvenhatos egységnek. És azért, mert én nem vagyok hajlandó engedni ötvenhatból. Az eszmékből. Azokból az eszmékből, amikért ott haltak meg mellettem a bajtársaim. Én nem engedhetek, nincs megalkuvás. Én nem mondhatom azt, hogy bocsássunk meg mindenkinek, felejtsük el a múltat, nézzünk előre. Bocsássunk meg olyannak, aki nem hajlandó bocsánatot kérni!? Hát miért?! Pénzért?!

K.F.: Én akkor bocsátanék meg mindegyiknek, ha előbb megkapta a büntetését. Utána megbocsátanék, de hát erről már talán csak álmodni lehet.

P.G.: De legalább hozzák nyilvánosságra, hogy kik azok a gazemberek! Ott van a Nagy Imre-per. Nekem megvan videokazettán. Kik és mit vallottak? Kik sírtak? Ott van a videokazettán, nem lehet mellébeszélni. De zárolták. Nem lehet nyilvánosságra hozni. És azok, akik Nagy Imre ellen vallottak, most ők a nagy ötvenhatosok.

K.F.: És vezető helyen vannak. – Tehát úgy látszik, hogy te vagy az útjában annak a nagy ötvenhatos egységnek, de mert te úgy látod, hogy csak eszmei megalkuvások útján lehetne csak elérni, ezért félre állsz. Marad még akkor kapaszkodónk?

P.G.: Mindenesetre megmarad az ötvenhatos múzeum, és ameddig én élek, ötvenhatról nem beszélni, hanem tenni fogok. Mivelhogy eddig sokat beszéltem. De sokat is tettem. Nemcsak Mátyásföldről van szó, hanem ott van a Pesti Srác Alapítvány, a Corvin Közi Bajtársi Közösség, létrehoztam az Új Időket, amelyik most is működik, annak ellenére...

K.F.: Hogy jól kibabráltak veled.

P.G.: De megvan! – Kilencvenháromban csináltuk a tüntetést a szabad sajtóért. Nyolcvanezer embert tudtunk toborozni. És sportnyelven szólva, ha én futballozni akarok, nekem a játék a fontos, nem a pálya.

K.F.: Lehetőségre van szükség.

P.G.: És ebben senki nem tud megakadályozni. Én nem engedek az elveimből. Most megint hadd vessem fel a Maléter-ügyet. Ebben sem alkuszom. Nem Maléter világháborús múltja miatt, hanem a forradalom alatti szerepe, az közvetlenül érint. És azért nem engedem, hogy egy olyan hazug, áruló gyilkosból, mint Maléter, nemzeti hőst csináljanak. Nem engedem!

K.F.: Nagyon érdekes dolog, hogy ez már ezernyolszáznegyvennyolc–negyvenkilencben is működött. Például te is, én is, meg a mai fiatalok is, negyvennyolccal kapcsolatban hallottunk a Vörös Sipkásokról. Na most az, hogy Vörös Sipkás, úgy-e, az már a múlt század közepén is egy úgynevezett liberális fogalom volt, hiszen vörös volt Rotschild pajzsa. A nevet is azért választotta: vörös pajzs. Tehát erre utal, és azt tanultuk az iskolában, hogy a Vörös Sipkások minden csatát megnyertek. Mostanában foglalkoztam ezzel, mert az évfordulóra készültünk, és utánanéztem az akkori szereplők emlékiratainak stb. És kiderült, hogy a Vörös Sipkások rendszerint vesztettek a csatákban, visszavonultak, elmenekültek, oda se mentek. De a legendák a Vörös Sipkások köré épültek. Ugyanez Maléter, és a többi ún. reformkommunista esete. A forradalom ellen voltak, ránk lőttek, ellenünk munkálkodtak, és most ők a nagy forradalmárok, az ötvenhatos vörös sipkások. Ez egy régi játék, s úgy látszik, lankadatlanul folytatják.

P.G.: És sikerrel. – Amit én nagyon szeretnék megérni, hogy az ötvenhattal kapcsolatos történelem- hamisítás szűnjön meg. Nem hiszem, hogy megérem, de van rá reményem, hogy a távolabbi jövőben rendeződik. – Az egyik fő személyisége ennek a történelem-hamisításnak Gosztonyi Péter volt. Utolsó levelében azt írta, hogy szívesen hozna minden október huszonharmadikán virágot a síromra. Aztán néhány hónappal később ő dobta fel a talpát. De én nem viszek egy szál virágot se a sírjára.

K.F.: És lehet, hogy ez tart életben bennünket: a remény. Volt nekem egy öreg rokonom, aki már a nyolcvanas években túl volt a hetvenen. Erős volt, fizikai munkásként ment nyugdíjba. Vidéken, falun, tsz-ből. Horgászott és vágta a fát. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mi van öreg, azt mondja: addig nem halok meg, míg az oroszok ki nem mennek. És megérte. Kilencvenegy végén halt meg. Lehet, hogy bennünk is ez van. Hogy nem halunk meg addig, amíg a hamisítások ki nem hullanak a történelem szitáján.

P.G.: Az jut erről eszembe, hogy amikor édesapám meglátta az első orosz katonát, azt mondta, hogy addig nem borotválkozik, amíg megszállva tartják Magyarországot. Szegényt ötvenhatban ekkora szakállal temettük el. Nem bírta tovább.

K.F.: Mindnyájan a Jóisten kezében vagyunk.

P.G.: Én félre állok az útból, de ne felejtsék el, hogy azért még vagyok! Szervezkedjenek, csináljanak ötvenhatos egységet, de vigyázzanak, hogy milyen lesz az. Mit fognak szorgalmazni? A megbocsátást, vagy a számonkérést.

K.F.: Igen, de hát múlik az idő, és nem mozdul semmi. Se velünk, se nélkülünk, legalábbis nem hallani róla...

P.G.: Vigye el őket az ördög... A mi feladatunk, addig, ameddig vagyunk, hogy ötven, vagy száz év múlva ne csak a kommunisták vagy az úgynevezett reformkommunisták (engedd meg: ha reform-fasiszta nincs, akkor hogyan lehet reformkommunista?!)... ne csak ezek legyenek dokumentálva, hanem maradjon olyan írásos emlék is, amit mi, akik részt vettünk a harcokban, mi írtunk. Hogy azt fel is tudják dolgozni! Eszembe jut, hogy egy volt nyilas vezető könyvet írt az emigrációban, ötvenhattal kapcsolatban. Amikor mondtam neki, hogy ezek jórészt hazugságok, azt felelte, hogy csak ez a forrás állt rendelkezésére. Gosztonyira hivatkozott mindenhol. – Hát legyen más forrás is majd annakidején! És ez indított engem arra, hogy igenis, azt a könyvemet meg kell írni. Most egy másikra készülök: A harmincöt éves számkivetés, és amióta hazajöttem, hogy mi történt. Hogy ez is maradjon meg a történelemnek.

K.F.: Mikor kezded el?

P.G.: Még a nyáron. Most már megvan a múzeum, hála Istennek, az már nem köt le. Ott van csend, béke, nyugalom; és erre van szükségem. Mert akármilyen izgágának hisznek sokan, én békés természet vagyok. De nem kötök kompromisszumot, mert az magyarra lefordítva: megalkuvás.

K.F.: Szó szerint.

Lejegyezte: Kunszabó Ferenc