
Ezredvégi beszélgetés Kunszabó Ferenc íróval
„Erősebb gyökereket kell ereszteni, mint ereszt fű, fa, virág. Mert a gyökértelen nemzet olyanná válik, mint a szamártövis, melyet akadálytalanul görget az őszi szél a nagyalföldi pusztákon: nem tud megállni saját lábán, s akkor már nemcsak önmagának, de a szomszédainak, és az egyetemes emberiségnek is teher. Egy darabig eltengődhet ugyan más népek támogatásával, de később menthetetlenül elsorvad, elolvad.”- A börtönt megjárt író eszméi, gondolatai ezek. Most hitéről, életéről kérdezem.
- Írásaiban mindig, mindenhol jelen van a mélységesen mély szeretet, aggódás a magyar nép, a nemzet, a haza iránt. Honnan erednek ezek a gyökerek?
- Hogy tudjam ezt elmondani? Valószínű így születtem. Kérdezték már többen is, akkor se tudtam megválaszolni.
Szegényparaszti rétegből indultam el. Apám uradalmi cseléd volt. Olyan szegények voltunk, hogy néha az őszi cipő is gondot jelentett, mikor kinőttem az előző évit. Gyermekkorom világában az, hogy mi magyarok vagyunk, olyan természetes volt, mint ahogy a fű, fű, a fa, fa. Ezen soha nem gondolkoztunk el. Apám egyszer azt mondta, hogy ő nem az uraságnak csinálja jól a dolgát, nem azért, hogy a botosispán meg legyen elégedve vele, hanem saját becsületére.
Utolsó írka