A NER egy éve 1. rész – Szavazófülkés forradalom, szimbolikus ügyek, gazdaság, és társadalompolitika

Immáron egy éve annak, hogy az általános országgyűlési választásokon a Fidesz(-KDNP) kétharmados győzelmet szerzett, aminek következtében megalakult Orbán Viktor második kormánya. Az alkotmányozó pozícióba kerülő szövetség ambiciózus célokat tűzött ki maga elé, amelynek jelképeként a kormányzásukkal induló korszakot is egy önálló, új elnevezéssel illették. Ez lett az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER), amely azonban nevével ellentétben sokkal inkább a vitákkal, a régi rossz beidegződések újbóli felerősödésével jellemezhető, semmint egy új konszenzus kialakulásával. Nem véletlen tehát az sem, hogy a NER kifejezés leginkább gúnyos kontextusban kerül említésre. A Fidesz, és az Orbán-kormány mindazonáltal továbbra is domináns pozíciót foglal el a magyarországi politikai életben, mára azonban korábbi merész céljaik beteljesülésének az esélye számottevően lecsökkent, és a közvéleményben is inkább a kormányt bíráló hangulat lett úrrá.

A kormányzat, bár rekordgyorsasággal alakult meg, valamint az első fél év folyamán is rengeteg döntést hozott, alapvetően késlekedett a széles társadalompolitikai vízió meghatározásával. Ezzel már rögtön lemaradásba került önmagához képest, elvesztegetve az egész biztos kormányzás egynyolcad részét. A koncepció körvonalazódását követően azonban egy talán minden eddiginél komolyabb és átfogóbb átalakítási hullám vette kezdetét, amely talán minden eddiginél jelentősebb társadalmi vitákat, konfliktusokat gerjeszt, és melyet követően az ország bizonyosan más lesz, mint amilyen 2010 előtt volt.

Ennek következtében nem maradhat figyelem nélkül az elmúlt egy esztendő, amelynek elemzését már a jubileum is indokolttá teszi.

Forradalom a szavazófülkékben

Orbán pártelnök, és miniszterelnök-jelölt nem fukarkodott a kifejezésekkel pártja tavalyi átütő választási győzelmét követően. Meghatározása szerint a magyar választópolgárok forradalmat vittek végbe a szavazófülkékben, melynek eredményeképpen a korábbi, „zavaros” átmeneti rendszer helyett újat alapíthatnak. Jóllehet, ezt a „szavazófülkés forradalomra” utaló kifejezést már akkoriban is rengeteg gúny és kritika érte, szolgálhatott mégis értelmezésre érdemes, valóságos tartalommal. Orbán helyesen mérhette föl, hogy egy olyan, valóban forradalmi dolog történt a tavalyi választásokon, ami korábban szinte elképzelhetetlen lett volna. Ez pedig azt jelentette, hogy a posztkommunista, és az őket támogató erők nem kerültek még blokkoló kisebbségbe sem a törvényhozásban, másként fogalmazva, először kerültek a valódi rendszerváltoztató erők alkotmányozó többségbe a törvényhozásban. (A Szabad Demokraták Szövetsége 1990-es szereplése e kategóriarendszer alapján a posztkommunista tábor erősítését jelentette, annak ellenére, hogy jelszavaikban a ténylegesen antikommunista erőkhöz képest is radikálisabb változást követeltek. A párt tényleges tevékenysége alapján a radikális és teljes körű változás fékezését eredményezte.)

A szavazófülkés forradalom ez irányú értékelése természetesen az erre fogékony választóközönség részéről is igényeket táplálhatott. A legkézenfekvőbb a lusztráció, és a volt állampárti kötődésű személyek és intézmények új politikából való alkotmányos kizárása lehetett volna. Bár nem átfogó és elemi erejű követelésként jelent meg mindez a választáson, a kormánypárt korábbi politizálásából fakadóan ez egy legitim forgatókönyv lehetett volna.

A szavazófülkés forradalom mint terminus technicus további értelmezési lehetősége, hogy a kormánypárt a teljhatalom birtokában olyan lényeges, az egész társadalom működését érintő változtatásokat fog bevezetni, amelyek egy kisebb arányú támogatottság nélkül nem lettek volna lehetségesek.

Ami a forradalom első valóságos, kézzelfogható eredménye lett, az nem más, mint egy új alkotmány létrehozása. Mindazonáltal, ez az Alaptörvény azonban nem fog olyan mértékű változtatásokat eredményezni a magyar társadalmi-politikai rendszerben, hogy indokolt legyen a forradalom kifejezés használata. Mindenképpen indokoltabb lehet a forradalom kifejezés használata a 2011 második felében megszülető sarkalatos törvények számára, mivel ezek – az államszervezeti rendszer elemeinek finomhangolása mellett – alapvető társadalompolitikai prioritásokat is meg fognak határozni. Első ízelítőt ezekből nemrég kaphattunk, Orbán Viktor egy interjúja nyomán, melyben közölte, „be kívánja betonozni” társadalompolitikai koncepcióját.

Általános áttekintés, a legfontosabb sarokpontok

A kormányzás – a szimbolikus ügyek

Az újdonsült kormánypárt számára a legkönnyebb és leginkább uralható terepet jelentett a szimbolikus szféra a tavalyi választást követő hónapok folyamán. Az átadás-átvétel komplikáltsága, az új struktúra kialakításának göröngyös útja ráadásul nem is tette lehetővé, hogy érdemi, tartalmi lépésekkel rukkoljon elő a kormánypárt, a politikai űr kitöltését ellenben viszonylag sikeresen abszolválták, köszönhetően a szimbolikus lépéseknek.

Az első hónapok fideszes intézkedései azt a képet rajzolták ki, miszerint a legjelentősebb ellenfelet a Jobbikban látják, és az ő általuk előszeretettel felvetett témákban kezdtek aktív politizálásba.

A Jobbikkal való pártpolitikai szembenálláson túl a szimbolikus politikai lépések felvonultatása más célt is hordozott magában. Élt egy ki nem mondott szimbolikus politikai paradigma Magyarországon, amely alapvetően magán viselte a baloldali, illetve a polgári radikális gondolkodásmód behatását. A politikai diskurzus kerete a második világháború befejeztét követően alapvetően ebben a dimenzióban állt fönn, és ez a mai napig tartott. Az államszocialista időszakban ez nem volt meglepő, a rendszerváltozás után azonban már több kísérlet is történt ezen diskurzus megváltoztatására. Főként a korai években ezek legtöbbször a partvonalra kerültek, mint „avítt”, „elmaradott”, „ókonzervatív”, „autoriter”, vagy épp „fasiszta” gondolatok. (Nem állítható, hogy nem jelentek meg az ezekhez a jelzőkhöz valóban illeszkedő nézetek, azonban nem ezek voltak az uralkodók.)

A „szavazófülkés forradalom” megtörténte azt is eredményezte, hogy a kormányzat napirendre vegye ennek a diskurzusnak a jobboldali, keresztény, nemzeti liberális korrekcióját. Ennek keretében történt az alkotmányozás is alapvetően, illetve az ehhez illeszkedő további szimbolikus ügyek. (Kettős állampolgárság, Trianon-emléknap, közterület-átnevezések)

Természetszerűleg a szimbolikus lépések nagyon nagy visszhangot váltanak ki maguk után, már-már újabb kultúrkampfot előidézve. A kultúrkampf újbóli eljövetele nem maradt el, egy év távlatából azonban ez már úgy érzékelhető, hogy ezzel még a kormánypárt is számolt.

Valószínűsíthető, hogy az ő gondolatmenetükben az szerepelt, hogy ha minél korábban, „erőből” átviszik a szimbolikus döntéseket, akkor ugyan lesz nagy felzúdulás, ellenállás, azonban azt követően egyre inkább kikerül a társadalmi közbeszédből, átadva a helyét az utca emberét jobban érdeklő materiális témáknak.

A Fidesz legkésőbb a 2004-es kudarcos népszavazás után azt a konzekvenciát vonhatta le magában, hogy a lakosság túlnyomó részét hidegen hagyják a szimbolikus lépések, és a materiális kérdésekkel foglalkoznak, így a mostani törekvésük egyértelműen arra enged következtetni, hogy a ma még igencsak megkérdőjelezett legitimitású Alaptörvény, illetve az arra épülő rendszer kikerül a politikai közbeszéd fősodrából, és sikeres politikát csak az ezek megváltoztatására nem lehet építeni.

Társadalompolitikai koncepció

 „Aki sokat markol, az keveset fog” – tartja a közmondás, ez azonban a Fidesz eddigi egyéves politikájára is jellemző. Magyarra fordítva, aki minden társadalmi érdekcsoportnak kedvezni akar, az végül egyik igényeit sem lesz képes teljes mértékben kielégíteni. Az Orbán-kormány nem foglalt az elmúlt egy évben markánsan állást egy olyan társadalompolitika mellett, amely éles kontúrt adhatna számára.

Mindazonáltal, éles kontúr jelenik meg a Fidesz, főként 2005 óta követett, populista, saját maga által plebejusnak nevezett politikájához képest. Ez azonban a legkisebb probléma, hiszen pontosan ezzel a jobboldali fordulattal került arra a helyre, amely egyébként politikai öndefiníciójának megfelelő.

A második Fidesz-kormány társadalompolitikája középpontjába egyértelműen és határozottan a középosztályt, az adót fizetőket, és a vállalkozásokat helyezte. Szakított azzal a korábbi – többé-kevésbé konszenzusos – nézőponttal, mely szerint úgynevezett jóléti államot kell fenntartani, és a mindenkori kormányzat elsődleges prioritása a szegényebb rétegek – lehetőleg transzferekkel való – támogatása. (Medgyessy Péter korábbi kormányfő programbeszédében fogalmazott úgy, hogy „szegénységpárti vagyok”.) A társadalomfilozófiai paradigmaváltás első fecskéje a lineáris adórendszer bevezetése volt tavaly nyár folyamán, azonban ez a lépés hónapokon keresztül önmagában lebegett a gazdaságpolitika útvesztőjében, leértékelve így a lépés korszakos jelentőségét, illetve a káosz-érzetet erősítette. Sajnos el kellett fél évnek telnie ahhoz, hogy további tervezeteket és irányokat láthasson az ember a társadalomfilozófiában, azonban ezek legalább egyazon irány felé mutatnak.

A második Orbán-kormány alapvető gazdaság és társadalomfilozófiai váltása egy nagyon érdekes folyamatot indíthat el Magyarországon. Korábban is léteztek már különféle konfliktusok társadalmi szinten, és főként kormányellenes fellépések, mozgalmak.

A mostani paradigmaváltás azonban elhozhatja azokat a mély folyamatokat is Magyarországra, amelyet Nyugat-Európa államai már megtapasztaltak az elmúlt 3 évtized folyamán. Miután a jóléti állam egyre inkább fenntarthatatlanná vált, a kormányzatok elsődleges célja lett ezeknek a leépítése, és a versenyképesség növelése az állami újraelosztás szintjének csökkentésével.

A magyar kormány ennél jóval nehezebb feladattal birkózik meg, mivel itt jóléti állam sosem létezett, a mára nosztalgiával övezett kádári biztonság pedig csak hitelből volt fenntartható, és a diktatórikus rendszer összeomlása magával vonta annak összeomlását is. Az azt követő kormányok vagy szabad akaratból, vagy sodródva ennek a rendszernek a kisebb-nagyobb toldozását, foltozását folytatták, ez azonban a világgazdasági környezet megváltozásával csődközelbe vitte az országot.

Minden ország társadalompolitikájának az alapját a gazdaságpolitikája szabja meg. Eredményes gazdaságpolitika nélkül nem lehet elérni azokat a társadalompolitikai célokat, amelyeket egy politikai, azaz nem menedzser-válságkezelő típusú kormány kitűzött magának.

 Gazdaságpolitika

Talán a leginkább kritizált tevékenysége a második Orbán-kormánynak a nem éppen klasszikus gazdaságpolitikája. A gazdasági lépések megértéséhez először is szükséges a kontextus megértése is, amiben átvették a kormányrudat. Európa még mindig a világgazdasági válság következményeit nyögi, jelentős európai országok még mindig nem lábaltak ki belőle, ráadásul az Európai Unió konstrukciója is látványosan meggyengült az első jelentősebb válság nyomán.

Magyarország a Bajnai-kormánytól egy feszes, szigorú államháztartást kapott örökül, amely tartható is lehetett volna, azonban az országban meglevő strukturális problémáknak köszönhetően elodázhatatlanná váltak olyan átalakítások, amelyek a korábbi gazdaságpolitika folytathatatlanságát jelentették, és új filozófia megteremtését igényelték.

A magyar gazdaságpolitika egyrészt a világgazdasági válság, másrészt a magyar eladósodottság jelentős mértéke miatt igen szűk mozgástérrel rendelkezett. Kézenfekvőnek tűnt az IMF-megállapodás meghosszabbítása, azonban a kormányzat – más területekhez hasonlóan – itt is egy bátrabb, ámde jóval kockázatosabb útvonalat választott. A Matolcsy vezette politika egy siker esetén stabilizálhatja Magyarország gazdaságát, és megágyazhat hosszabb távú fejlődésének, kudarca azonban az egész ország súlyos helyzetét eredményezheti, és azt, hogy végül is be kell hódolni az IMF és a hasonló szervezetek „ajánlásainak”, azonban a korábbiaknál lényegesen rosszabb feltételek között. Hazardírozott tehát a kormány, ráadásul konkrét lépéseiben is a saját maga számára jelentkező veszélyek kockázatát növelte meg. A felhalmozott magán-nyugdíjpénztári befizetések államosítása egyik oldalon pár éves mozgástér-bővülést eredményezett, másik oldalon viszont egy néhány év alatt kitermelni szükséges hiányt halmozott föl magának, amit ez idő alatt törleszteni kell. Az intézkedés árnyoldalához tartoznak továbbá azok a politikai és alkotmányossági költségek, amelyek mintegy foltként ráégtek a Fidesz kormányzására.

Az államháztartási alaphelyzetet az elkövetkező években, így a második Orbán-kormány éveiben mindenképp meghatározza az IMF hitel visszafizetése. Ez a több százmilliárdos tétel a költségvetés kiadási oldalán jelentős forrásokat köt le, ezzel együtt csökkenti is a mozgásteret.

A feladat most nyilvánvalóan az, hogy olyan szerkezeti karcsúsításokat eszközöljenek, amelyek az IMF hitel lejárta, valamint a magán-nyugdíjpénztári befizetések rendelkezésre állása, illetve a válságadók tervezett kifutása után fenntartható költségvetési pályát jelentsenek.

A kormányzat kínosan kerülte a megszorítás szót a karcsúsítások esetén, azonban az könnyen belátható, hogy ha valamit karcsúbbra fognak, az valahol biztosan szorítani fog. A „megszorítás-nem megszorítás” dichotóm vitája így tulajdonképpen teljesen értelmezhetetlen, lényegesebb azokat a tényezőket megvizsgálni, hogy milyen rétegek számára kedvezőtlen a változás, mely rétegek „mentesülnek” a változás negatív hatásaitól, illetve, hogy a változás alapvetően az államháztartás szerkezetéhez hozzá kíván-e nyúlni.

Az Orbán-kormány megszorításai esetében elmondható, hogy alapvetően a korábban kivételezett helyzetben levőket érintik a kiigazítások. Az inaktív rétegek, közöttük a nyugdíjasok, a rokkantnyugdíjasok, a segélyekből élők, illetve a különféle kedvezményekkel rendelkező állampolgárok kárára kíván a kormányzat úgy megtakarításokat elérni, hogy lehetőség szerint azok az aktív rétegek, akik az adófizetők gerincét adják, ne járjanak rosszabbul.

Mivel itt szerzett jogok kőkemény megsértéséről van szó, egyértelműsíthető, hogy a kormányzat komoly konfliktushelyzetbe kerül ezen lépései miatt. Ezek a konfliktushelyzetek már jobban emlékeztetnek azokra, a Nyugat-Európában megszokott képsorokra, amikor valamely jól szervezett csoportosulás hatalmas tiltakozó-mozgalmat indít a tervezett lépések ellen.

Fontos az ilyen eleve kódolt konfliktushelyzetekben a kormányzat stílusa. Ha a határozottságot pozitív jelként lehet felfogni, akkor a stílus terén nagyon negatívan teljesít a kormány. Bármennyire is jogszerűnek tűnik ezen lépéseknek a megtétele, a minimális empátia hiányában nehézzé válik valamilyen társadalmi konszenzus kialakítása, és a stílus hatására egyébként a lépések által nem érintett rétegek is elfordulnak a kormányzattól, illetve a szándékok is sötétebben jelennek meg.

A kormányzat gazdaságpolitikájának értékelésekor egyik oldalról elismerés illeti azokat a szándékokat, amelyek egy versenyképes, és munkán alapuló gazdasági szisztéma kialakítását célozzák. A serpenyő másik oldala azonban egy esztendő után is üres. Nem látszik az a potenciális egymillió munkalehetőség, amelyről a Fidesz mint párt évek óta beszélt, és amelynek a megteremtését most kormányon célul tűzte ki maga elé. Ebből a szempontból veszélyes talajra téved a kormányzat, mivel a munkaerőpiacra – egyébként joggal – visszaterelni kívánt emberek hirtelen munka nélkül találják magukat. Munkahelyet pedig az állam csak korlátozottan tud teremteni, alapvetően a gazdasági szektor igényei a meghatározók mindebben.

A gazdaságpolitikai konszenzus kialakítására mindenképpen szükség lenne egy alapvető bizalmi tőkére. A külföldi befektetők a kezdeti nagy bizalmatlanság után most visszatérni tűnnek a porondra, viszont a gazdaságnak azok a kulcsszereplői, akiknek a kezében a munkahelyteremtés varázspálcája van, még nem érezhetik magukat teljesen megnyugodva a kormányzat szándékait illetően.

Ebből a szempontból mindenképpen súlyos kritika kell, hogy illesse a kormányzatot, mivel egyrészt a már fentebb említett stílus miatt is, másrészt pedig az időnként hektikusnak tűnő lépésekkel a kívántnál pontosan szembe helyezkedő érzetet kelt a gazdaság szereplőiben.

Teljesen nyilvánvaló, hogy egyetlen év alatt nem lehet csodát tenni a gazdaságban, sem a társadalompolitikában, a világos célok kijelölésénél azonban tovább kellett volna menni. A célok kijelölésében is egy jó féléves késlekedés következett be, amely a megvalósítást tovább nehezíti a politika ciklikussága miatt.

A következő részben az egyes minisztériumok munkájának értékelése kerül terítékre