gróf Zichy Ödön (Bécs, 1809. – Lórév, 1848. szept. 30) (kivégezték) udvarhű politikus, nagybirtokos

1844-ig Fejér vármegye főispáni helytartója volt. A szabadságharc idején, 1848. szeptember végén Jellasics megbízásából Roth osztrák tábornokkal akarta felvenni a kapcsolatot, ám Görgey Artúr előőrsei Adonynál elfogták. Zichyt a haditörvényszék hazaárulásért halálra ítélte és Lóréven, a Csepel-szigeten (a mostani kompkikötő közelében) felakasztották. A kivégzés helyének közelében az emlék kápolna most is megtalálható.

Csepel-sziget déli részén fekszik a Budapestről is könnyen megközelíthető Lórév falu. Az alig 300 lelkes, főleg szerb nemzetiségűek által lakott település határában a Dunaparton – az adonyi komp közelében – található Zichy emlékkápolna igazi történelmi és építészeti különlegesség. A vadregényes környezetben emelt templom előtörténete lebilincselően izgalmas.

1848. szeptember 30-án este “lámpa világnál” itt akasztották fel Zichy Ödön grófot. Zichy Ödön a kor egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb Habsburg-hű főnemese volt. Fejér megyében, ahol a Zichy család impozáns kastélyai ma is megtalálhatók – például: Seregélyes, Soponya, Sárszentmihály, Káloz és Somogyban Zala faluban – , magyar szabadcsapatok tartóztatták fel, és a nála talált gyanús iratok miatt őrizetbe vették a pákozdi csata napján, szeptember 29-én.

 Görgey-induló

Görgei Artúr, a fiatal, becsvágyó őrnagy hívta össze a rögtönítélő haditörvényszéket, mint a térség honvéd parancsnoka. Az ítélet egyértelműen fogalmazott: “ki Magyarország ellenségeivel cimboráskodott, azokat a magyar haza ellen indított pártütő hadban tettleg segítette, a magyar nemzet és szabadság eltiprására irányzott törvénytelen proclamátiókat terjesztő félben elfogatott, mint hazaáruló azonnal kötél által kivégeztessék.” A ráckevei Savoyai kastélyban kimondott büntetést rögtön végre is hajtották.

A templom különös előtörténete az elbukott szabadságharc utóéletének egy sajátságos epizódja. Az 1850-es évek bécsi politikája igyekezett meghálálni azoknak a császári család iránti kiállást, akik ezért életükkel fizettek. Lamberg, Latour és Zichy hivatkozási alapja lett a Bach-korszak elnyomáson alapuló restaurációs politikájának.

Zichy gróf földi maradványait 1849. szeptember 19-én exhumálták, és a Fejér megyei, kálozi katolikus templomban helyezték végső nyugalomra. A kálozi templomban tábla örökíti meg az eseményt, hogy 1852. június 26-án itt esdeklett Ferenc József a “felséges haza iránti hűség itt nyugvó áldozata üdvéért”.

1859-ben a kivégzés helyszínén szentelték fel a császári család által építettett emlékkápolnát. A kor építészeti stílusának jellemző emléke az épület. A romantikus, neogótikus építészet ismertetőjegye volt az 1850-es évek második felében a polikróm, nyerstéglás anyaghasználat. A megkapóan szép természeti környezetből kiemelkedik a neogótikus stílusú, vörös téglából emelt építmény.

Ennek, a korszellem emlékművek iránti vonzódásán és a mártír teremtő politikai szándékon kívül praktikus magyarázata is van. A kivégzés helye ártéri terület, és az árvíz ellen egy kis mesterséges domb alkotta alapzattal védekeztek a külföldi tervezők, amit a bejárat előtti lépcső megépítésével tettek még ünnepélyesebbé. A homlokzatot huszártorony, rózsaablak és szépen megmunkált kőfaragványok díszítik.

A belül is egységes stílusú neogótikus kápolnát az egyszerűség jellemzi. Egyhajós belső terét csúcsíves boltozat zárja. Leírások alapján az oltár két központi alakja a fából kifaragott, keresztre feszített Mária és Magdolna volt. Ma már egy szépen megmunkált feszület az oltár központi eleme. A kis alapterületű kápolnát kétségkívül ünnepélyes, emelkedett hangulat uralja, annak ellenére is, hogy az enyészet kívül és belül kézzelfogható.

A lórévi Zichy-emlékkápolna hazánk egyik kistérségének rejtett történelmi, építészeti kincse. Megóvása és megismerése közérdek.

Mellesleg "A liberális Kossuth, ha élne, és annyi hatalma lenne, mint egykor volt, a jelenlegi liberálisokat mind kivégeztetné hazaárulás bűntette miatt."

Így ír hosszabban Görgey az esetről, mely Kossuth figyelmét is felkeltette, úgy emlékszem pont ezért nevezte ki Görgeyt (Toporc, 1818. – Budapest, 1916):

Ahhoz, hogy az ellenségnek Csepel szigeténél a Duna jobb partjáról a bal partra való átkelési kísérleteit (ilyeneknek valószínűségét föltéve) több mint két mérföld hosszában biztosan megakadályozhassam, haderőm elégtelen lévén, arról kellett gondoskodnom, hogy egyrészt csapataim számát, amennyire lehet, a helyszínen szaporítsam, másrészt hogy olyan felhatalmazást szerezzek, melynek erejénél fogva egy sokkal veszedelmesebb ellenséggel is – a közöny, gyávaság és árulás szellemével annak a vidéknek lakói között, ahol működnöm kellett – sikeresen szembeszállhassak. Ennélfogva az akkori miniszterelnöktől, Batthyány Lajos gróftól olyan okiratot kértem, mely fölhatalmazott rá, hogy engedetlenség, gyávaság és árulás esetében katonai rögtönítélő bíróságot állíthassak össze, s az általa netalán hozandó halálos ítéleteket is megerősíthessem és végrehajtathassam. Ezzel az okirattal ellátva^* indultam rendeltetésem helyére.

Mindjárt tevékenységem első napjaiban a miniszterelnök rám ruházta egy Dunaföldvárt állomásozó vegyes csapatosztály s azonkívül az Alsó-Duna hosszában fegyverbe gyűlt népfelkelés feletti főparancsnokságot. Egyúttal küldetésem célja s kitűzött hadműveleti köröm is bővült, ti. most már a Roth- és a Jellačić-féle két tábor egyesülését is meg kellett akadályoznom.

A dunaföldvári osztag az új alakulású, mintegy 1200 főből álló úgynevezett Hunyadi-gyalogcsapatból^* és kevés lovasságból állott. Nem lévén valószínű, hogy Roth tábornok a maga szakállára meg meri kísérelni az átkelést a Dunán, épp olyan vidéken, ahol a nép rokonszenvére egyáltalán nem számíthat: nem lehetett róla egyebet föltenni, mint azt, hogy iparkodik minél előbb egyesülni a bánnal. Ő azonban már ekkor Székesfehérvárnál járt, míg Roth és Philippovich tábornokok még öt-hat napi járófölddel délebbre álltak.

Hogy az utóbbiakat megtámadjam, ahhoz gyenge voltam, inkább attól kellett tartanom, hogy ők fogják megtámadni és megverni, sőt teljesen felmorzsolni Dunaföldváron elkülönített csapatomat. Ezért ezt a csapatot fölrendeltem Adonyba, a Duna jobb partjára, a Csepel-sziget déli részével szembe, és arra szorítkoztam, hogy a Roth és Jellačić közti közlekedést Soponya táján két párhuzamosan fölállított, keletről nyugatra húzódó őrslánc által megakasszam. Az őrsláncok egyike arccal északnak, Jellačić tábora, vagyis Székesfehérvár felé fordult, míg a másik Roth és Philippovich seregei felé délnek nézett. Lehetetlenné akartam tenni a két, egyesülésre törekvő ellenséges hadtest között minden érintkezést cirkálók, futárok vagy kémek által. Adonyból előretolt őrseimnek a hamarjában összeszedett környékbeli népfölkelés szolgált támaszul.

1848. szeptember 29-én Zichy Ödön és Pál grófokat Székesfehérvárról jövet az említett kettős őrslánc északi vonalán megállították, a vezénylő tiszt gyanúsnak találta, ezért letartóztatta és másnap adonyi főállomásomra kísértette őket.

Az erről szóló jelentés^* engem Csepel szigetén ért. A dolog mibenlétéről személyesen akartam tudomást szerezni, és késedelem nélkül visszasiettem a Duna jobb partjára. Adonyba érve láttam, hogy az utcákon sűrűn hullámzik a helybeli lakosság és az ide gyülekezett délvidéki népfelkelés tömege, és haragjuk szemlátomást növekszik a fogoly grófok ellen. Hollétük megtudakolása közben véletlenül összetalálkoztam két törzstiszttel^* (egy ezredessel s egy őrnaggyal) a Hunyadi-csapatból. Mind a ketten, idősebb és magasabb rangjukra való tekintet nélkül, miniszterelnöki rendelettel parancsaim alá voltak helyezve.^* Tőlük értesültem, hogy távollétemben már intézkedtek, hogy a fogoly grófokat katonai födözet alatt Pestre kísérjék. Mikor az intézkedés okát megkérdeztem, az ezredes titkolózva arra kért, kövessem közeli szállására. Itt nagy önelégülten megsúgta: ő már gondoskodott róla, hogy a foglyok Lamberg gróf sorsára jussanak!

Lamberg Ferenc (Mór, 1791.– Buda, 1848. szeptember 28) – a császári tisztek között ritkán tapasztalható módon – közírói tevékenységet is folytatott. Eleinte a pozsonyi Hírnök című lapban publikált írásokat, később több könyvet is megjelentetett, német és magyar nyelven is. Legismertebb magyar nyelvű könyve, a Még egy Terra Incognita. Ismeretek s tudnivalók az ausztriai birodalom nem magyar nyelvű tartományairól című, 1841 márciusában Pozsonyban jelent meg. 1844-ben szóba került Lamberg Ferenc magyar tudományos akadémiai tagsága is, de ez nem valósult meg.

Az első felelős magyar kormány megalakuláskor pozsonyi hadosztályparancsnok volt. Az alakuló magyar hadseregnek égetően szüksége volt tapasztalt vezénylő tábornokokra, ezért Mészáros Lázár hadügyminiszter igyekezett őt rávenni a magyar alkotmány szolgálatára, de nem járt sikerrel. Mészáros emlékiratai szerint Lamberg „az új alkotmánynak inkább ellensége, mint barátja volt … arról a legnagyobb ellenszenvvel nyilatkozott”.

1848. szeptember 25-én az udvar – Jellasics horvát bán sikeres magyarországi előnyomulásától felbátorodva – Magyarország katonai parancsnokává és ideiglenes nádorává nevezte ki Lamberg Ferencet. A kinevezés magyar miniszteri ellenjegyzés nélkül történt, ezért szeptember 27-én a magyar országgyűlés érvénytelennek nyilvánította azt. A gróf hivatalának átvételére szeptember 28-án érkezett a magyar fővárosba, és kissé naív módon a neki járó katonai kíséret nélkül Batthyány Lajost kezdte keresni. A Jellasics fővárosba érkezésétől tartó, feldühödött tömeg a pest-budai hajóhídon felismerte és kegyetlenül meggyilkolta Lamberget. (Ez a sors várt egy másik királyhű alattvalóra, Theodor Baillet von Latour, osztrák hadügyminiszterre is, akit a bécsi tömeg gyilkolt meg 1848. október 6-án.)

Lamberg halála új szakaszt nyitott a magyar szabadságharc történetében, mert végérvényesen kizárta a békés megegyezés lehetőségét. Közvetlen kiváltó oka volt annak, hogy az uralkodó – akihez ekkorra Lamberg halálhíre már megérkezett, a pákozdi csatavesztés híre azonban még nem – október 4-én feloszlatta a magyar országgyűlést, és Magyarország katonai és polgári kormányzójává Jellasics bánt nevezte ki.

– Az őrnagy úr – folytatta a másikra mutatván – személyesen veszi át a fegyveres kíséret vezetését, és Pest utcáin izgató beszédet fog tartani a néphez, miközben a foglyokat gyalog kísérik végig a városon. A nép Lamberg gróf esetére^* emlékezve bizonnyal lelkesül még a lincselés iránt…

Alig mertem hinni a fülemnek! A terv, ha véghezviszik, két embert csupán a nevük miatt odadobott volna áldozatul a nép vak dühének! – Hasztalan iparkodtam a terv gyalázatos voltát megértetni kiagyalóival, s végül kénytelen voltam följebbvalói hatalmammal élni. Intézkedésüket félrevetve megparancsoltam, hogy a foglyokat ne kísérjék Pestre, hanem azonnal hallgassák ki mindkettőjüket, s aszerint, hogy a rögtönítélő haditörvényszék hazaárulónak vagy ártatlannak nyilvánítja őket, rendelkezzék elítélésükről vagy szabadon bocsátásukról. Erre ezt a feleletet kaptam:

– Tessék hát ennek kivitelét egyedül megkísérelni, s egyáltalán a következményekért a felelősséget vállalni.

Valóban nagyon kétséges volt, hogy parancsom teljesíthető-e. Adony közelében a Duna jobb partján a népfölkelésen és a Hunyadi-csapaton kívül egyetlen ember sem állt rendelkezésemre. A népfölkelés legfőbb feladatának tartotta, hogy végezzen bárkivel, akit gyanúsnak talál, vagy akit gyanúsnak kiáltanak ki előttük, márpedig a két grófot már hazaárulónak mondták. A fegyelem a Hunyadi-csapatban felettébb gyönge lábon állt, s az említett ezredes volt ennek a csapatnak a közvetlen parancsnoka. Ő szervezte meg őket, ő töltötte be a tiszti helyeket; eltűrte minden fegyelmezetlenségüket,^* hozzá ragaszkodtak: engem pedig névről is alig ismertek, az pedig, hogy én (az őrnagy) az ő közvetlen parancsnokuk (az ezredes) fölé vagyok rendelve, magát a csapatot is sérthette. Ráadásul a Hunyadi-csapat is fel volt már lázítva a két gróf ellen, s a helyben összegyűlt fegyveres tömegből egyetlen hang sem szólalt fel a grófok mellett, sőt minden szónoklat tovább lázított ellenük.

Mindez elég vészessé tette az ezredes előbbi gúnyos figyelmeztetését „a következményekre”, ha a grófokat ártatlanságuk esetén szabadon akarnám bocsátani. Könnyen átláthattam, hogy itt, ha parancsomnak érvényt akarok szerezni, határozott, gyors és főleg személyes föllépésre van szükség. Mindenekelőtt át kellett szállítanom a foglyokat a Dunán Csepel szigetére. Odaát annak a zászlóaljnak 400 embere állt, amelyet magam szerveztem meg, az ő engedelmességükre számíthattam. A szigeten a népfölkelésből ekkor már csak elkésett kisebb csoportok lézengtek, ellenséges indulatuk ellen sikeresen meg lehetett védeni a foglyokat.

A Duna fő ágán Adony és a sziget közt nem nagyon akadtak közlekedési eszközök, így az adonyi parton összesereglett népfelkeléstől és a Hunyadi-csapattól a szigeten nem kellett tartanom. De a feladat neheze éppen a foglyok átszállítása volt, és ezt a tömeg szemlátomást növekedő ingerültsége könnyen kivihetetlenné tehette. Sietnem kellett tehát.

Felkerestem a foglyokat, és éppen ebéd közben találtam őket egy közeli ház szobájában – az őröket az udvaron –, bent a foglyok mellett pedig azt a tisztet, aki idáig kísérte őket. A házat sűrű embertömeg állta körül, és csak nagy üggyel-bajjal tudtam rajta keresztülhatolni. Mikor a szobába léptem, az őrtiszt bemutatta nekem a foglyokat, és Zichy Ödön gróf, mikor a nevét mondták, megjegyezte, hogy ő ennek a vármegyének (Fejér megyének) szerencsétlen adminisztrátora, és személye ellen azért is fordul szenvedélyesen az adminisztrátori rendszer iránt országszerte szított gyűlölködés, mert ő szigorúan tartotta a kezében annak idején a vármegye kormányát.

– Egyébiránt – folytatta – én mindig jó hazafi voltam, sőt azelőtt a szabadelvű párthoz tartoztam.

Szavait fogolytársa szakította félbe, és hazafiúi érzületének bizonyságául elmondta, hogy ő éppen a napokban köszönt le egy cs. kir. lovasezredben viselt tiszti rangjáról,^* nehogy hazája ellen kelljen harcolnia. Arra kértem a grófokat, hogy hagyják mentegetőzésüket a hadbírói kihallgatás idejére, most pedig készüljenek, mert azonnal indulunk Csepel szigetére. Azután kimentem, hogy kíséretről gondoskodjam.

Minthogy a fegyveres kíséretnek ezúttal nem is annyira a foglyok szökési kísérletének megakadályozása volt a feladata, hanem az, hogy őket a kivált Zichy Ödön gróf ellen feldühödött adonyi lakosság és a népfelkelők hullámzó tengerének közepette a tettleges bántalmazástól megvédje: elképzelhető, hogy nem nagy számmal akadt arra való egyén. Mindazonáltal sikerült a Hunyadi-csapatból kiszemelnem néhány katonaviselt embert, akik szerencsére még józanok voltak. Ezekből állítottam össze az őrkíséretet, én magam pedig a városból ki a Dunáig menet közben mindvégig a foglyok mellett haladtam, mert tartottam az említett két törzstiszt alattomos izgatásaitól, és az őrkíséretben sem nagyon bíztam. Néhány nemzetőrtiszt, aki még Pestről a szigetre jövetelem alkalmával önként hozzám csatlakozott, ez alkalommal is velem volt, és a foglyok megvédésében tisztességesen gyámolított.

Vagy fél órába telt, míg a Duna partjára értünk. Utunk átszelte a község nagyobb részét, majd pedig a népfölkelés táborhelye mellett vezetett tovább.

Eleinte, amíg csak az a tömeg vett körül minket, amelyet indulásunk előtt rövid beszédben minden erőszakoskodástól eltiltottam, nem történt semmi rendzavarás. De csakhamar újabb tömeg tódult az előbbi helyébe, és a legiszonyúbb káromkodások közt minduntalan megpróbált áttörni az őrkíséreten, hogy a foglyokat hatalmába keríthesse. Most arról volt szó, hogy ezt az újabb tömeget is – ameddig csak lehet – a végső eszközök alkalmazása nélkül féken tartsuk. Mert a sokaság között kavargó számos részeg miatt a fegyverek elhamarkodott használata könnyen éppen szándékommal ellenkező hatást szülhetett volna.

A legbőszebbek támadásai is egyedül csak Zichy Ödön gróf ellen irányultak. Egyesek az őrcsapat közelébe férkőzve erőszakos módon azt követelték, mutassák meg nekik, melyik a kettő közül Ödön gróf, hadd számoljanak le vele – és valahányszor visszaszorították őket, mindannyiszor a legkeserűbb vádakra fakadtak. Ezek a vádak többnyire a grófnak jobbágyai ellen gyakorolt embertelen bánásmódjára vonatkoztak.

Ilyen jelenetek ezer meg ezer változata közepette, melyek egyre fenyegetőbb alakot öltöttek, s egyre lehangolóbb hatással voltak a kíséret legénységére, végre a Dunához értünk. Néhány tisztet előreküldtem, hogy tartsanak készen egy dereglyét az átkelésre. Arra a hírre azonban, hogy én a grófokat csak azért akarom a szigetre átszállítani, hogy annál biztosabban megszöktethessem őket, minden vízi jármű rögtön eltűnt a Duna hátáról, és tisztjeim hiába fáradoztak egy dereglye vagy csónak felkutatásával. A foglyok élete pedig kénytelen veszteglésünk ideje alatt percről percre nagyobb veszélyben forgott. A folyam sík partján voltunk, a felbőszült parasztok egészen a vízhez szorítottak, oltalmazó hajlék pedig nem akadt!

Komp vagy sajka nélkül lehetetlen volt a foglyok megmentése. Mindenáron elő kellett valami effélét teremteni. Kiküldött tisztjeim azonban fenyegetéssel sem tudtak célt érni; végül elfogtak két helybeli molnárt, és keresztülhatoltak velük a tömegen. Az elém állított két embert halállal fenyegettem meg, ha nem teszik tüstént lehetővé, hogy a Dunán átevezzünk. Ez hatott. Néhány perc múlva két molnárladik állt rendelkezésünkre.

A nép dühe eközben tetőfokára hágott. Néhány lépésnyire a helytől, hol a ladikokra vártunk, a népfölkelés fölfegyverzésére szánt sok száz hadikasza hevert halomban. Mellettük zászlóaljamnak egy közvitéze állt őrt. Minthogy az őrkíséret menet közben főleg a fegyveres tolakodókat távolította el közelünkből, végül a körülöttünk levők majdnem mind fegyvertelenek voltak. A part lankás emelkedése lehetővé tette, hogy a rajta hullámzó embertömeg gyűlölsége tárgyát folyvást szemmel tartsa. Ez a körülmény a grófok ellen uszítóknak rendkívül kedvezett. Valahányszor a lázítók egyike-másika ismételten bosszúállásra biztatta a népet, egyúttal mindjárt ujjal is rájuk mutathatott. Ez növelte a hatást. Az ilyenforma rövid szónoklatok, hogy „ezek mind a ketten már régen a legközelebbi fűzfákon lógnának, ha szegény parasztok és nem méltóságos mágnások volnának” – hogy „a gróf számára nincs törvény, a szegény ember számára meg nincs igazság” – s az ezekhez hasonlók mindannyiszor ezertorkú visszhangra találtak.

Szorongva számoltam a perceket a ladikok megérkezéséig. Végre megjöttek. De alig készültünk neki, hogy beszálljunk, valaki felkiáltott:

– Ne eresszük át! Meg akarják szöktetni őket!

S a következő pillanatban mindenfajta fegyverek egész erdeje villogott felénk a közvetlen közelünkben álló fegyvertelenek feje fölött; emezek pedig hirtelen hátrafordultak, és rohammal a felhalmozott kaszáknak estek. Az őr ijedten hátrált. A foglyokat kísérő legénység is ingadozni kezdett.

Válságos volt a pillanat. Rárivalltam honvédeimre, hogy embereljék meg magukat, és fönnhangon parancsot adtam, hogy a legelsőt, aki még egy lépést mer előre mozdulni, irgalom nélkül lőjék le.

A tűzre kész fegyverek megcsörrenése szerencsére meghökkentette az elöl állókat; egy pillanatra veszteg maradtak, és mielőtt a távolabbiak új rohamra biztathatták volna fel őket, én a foglyokkal s az őrkísérettel már a csónakokban ültem, sőt néhány evezőcsapásnyira már el is távolodtunk a parttól.

A szigetre érve, haladéktalanul összeállítottam a rögtönítélő hadbíróságot, hogy kihallgassa a grófokat, és ítéljen felettük. A felbujtott pórnép vak dühétől megmenthettem őket; a haditörvények szigorától nem, hacsak nem akartam volna meggyőződésem ellen cselekedni.

A kihallgatás és a rögtönítélő haditörvényszéki tárgyalás a cs. kir. osztrák hadsereg szolgálati szabályzata szerint ment végbe – ez volt ugyanis előírva az alapjául szolgáló hadicikkelyekkel együtt az új honvédsereg részére is. Az elnöki tisztet magamnak kellett elvállalnom. Más törzstiszt nem volt jelen, csak az említett Hunyadi-csapatbeli ezredes és őrnagy; ezek bármelyikére is lelkiismeretlenség lett volna rábízni a bíráskodást olyan emberek élete és halála felett, akiknek vesztét ők maguk közt már előre elvégezték.

A vizsgálat alapját az őrsparancsnoknak a grófok elfogatásáról írott jelentése és a Zichy Ödön gróf ruháiban és kocsijában talált iratok képezték.

Az utóbbiak között két kiáltvány számos, még a nyomtatástól nedves példánya volt; ezek egyike a magyar nemzethez, másika a Magyarországon állomásozó katonasághoz szólt. Mind a kettő alá őfelsége, V. Ferdinánd magyar király neve és a keltezés: Schönbrunn, 1848. szeptember 22. volt nyomtatva. Magyar felelős miniszter ellenjegyzése mind a kettőről hiányzott. Mindkét írásnak az volt a célja, hogy a Pesten székelő törvényes kormány ellen föllázadt délszláv lakosságú országrészeket a törvény és rend felforgatására irányuló próbálkozásaikban megszilárdítsa, sőt a Magyarországon lévő és a magyar alkotmányra esküt tett csapatokat is rábírja, hogy csatlakozzanak ehhez a pártütéshez.

A kiáltványokon kívül a következő nyílt levél volt még az említett iratok közt:

Roth cs. kir. vezérőrnagy dandárparancsnok úrnak

Tábornok úr!

Zichy Ödön gróf úr kérelmére elrendelem, hogy a gróf úrnak oltalomlevél szolgáltassék ki, és részére egyáltalán minden oltalom megadassék.

Kelt Székesfehérvárt, 1848. szeptember 27-én

Jellacsics altábornagy

Zichy Ödön gróf vallomása lényegileg a következő volt:

Mikor István főherceg, Magyarország nádora nemrég Székesfehérvárra érkezett,^* hogy a magyar tábor közelében legyen, ő (a gróf) is elhagyta lakóhelyét, Kálozt, és Fehérvárra ment. Ebben a városban maradt a nádor elutazása s a magyar hadsereg visszavonulása után is. Jellačić bán horvát serege a bán személyes vezérlete alatt nemsokára elérte és megszállta a várost. Fejér vármegyének minden tisztviselőjét, akit csak kézre keríthettek, a vármegyeházában elzárták. A város lakossága őhozzá (Zichy Ödön grófhoz) fordult kérelmével, hiszen őt a horvátok nem bántották, hogy eszközölje ki a bánnál, ne engedélyezzen szabad rablást a horvátoknak. Ezt a kérelmet teljesítette is, mégpedig sikerrel.

Miután neki (Zichy Ödön grófnak) értésére esett, hogy Roth cs. kir. vezérőrnagy 10 000 horváttal Káloz helysége felé közeleg, oltalomlevelet kért a bántól, hogy a kálozi szegény lakosságot a horvátok garázdálkodásától megóvhassa; erre Jellačić bán az idézett Rothhoz szóló levelet adta át neki.

E levéllel ellátva a horvát főseregnek Velence felé indulása után – unokaöccse, a másik fogoly, kíséretében – elhagyta Székesfehérvárt, hogy Kálozra menjen, s ott Roth tábornokot bevárván, tőle a helység szegény népsége számára oltalmat eszközöljön ki a horvátok garázdálkodása ellen; azután azonnal vissza akart térni Fehérvárra, majd onnan Pozsonyba szándékozott utazni,^* Kálozon csak néhány órát óhajtott tölteni.

A kocsijában talált kiáltványokat nem terjesztette, és nem is akarta terjeszteni. Azoknak eredeti kéziratát őfelsége futárja, Mensdorff gróf hozta Bécsből, és Jellačić bán utasítására nyomatták ki őket Fehérvárott. A nála talált példányokat két nála beszállásolva volt horvát tiszt hagyta a házában, s inasa tévedésből tette a többi holmi közé.

Zichy Ödön gróf, hogy elhárítsa magáról azt a gyanút, miszerint ő a kiáltványokat át akarta csempészni Roth táborába, minduntalan hazafiúi érzelmeit emlegette; emiatt meg kellett kérdezzem tőle: hogyhogy sokat emlegetett hazafisága ellenére sem jutott eszébe, hogy a horvát segélyhad fenyegető közeledését – melyről, amint azt az előttünk fekvő, az ellenségtől kapott oltalomlevél kelte bizonyítja, a gróf már két nappal elfogatása előtt tudott – valamilyen úton-módon a magyar tábornak hírül adja?

Zichy Ödön gróf önigazolása így szólt: szeptember 29-e előtt nem indulhatott el Székesfehérvárról, mert Jellačić bán seregével csak ezen a napon távozott el a városból. A mondott napig a várost körülvették a horvátok. Ezek őt (Zichy Ödön grófot), ha előbb hagyja el a várost, föltartóztatták és kifosztották volna, hiszen oltalomlevele csupán Roth táborára szólt. Mikor végre 29-én útnak indult, már fölöslegesnek tartotta a horvát segélyhad közeledését a magyar táborba megüzenni, mert úgy gondolta, hogy ennek a híre már köztudomású. Egyébiránt a legelső állomáson (ahol elfogták) azonnal hírül adta, hogy Roth és serege közeledik. A vád gróf Zichy Ödön ellen így szólt:

1. a gróf Magyarország ellenségeivel összejátszik;

2. a Magyarország törvényes rendje elleni délszláv lázadásban tettleges részt vett az utóbbinak szellemében készült kiáltványok terjesztésével.

Az első rendbeli bűntényre nézve az említett oltalomlevél volt a terhelő bűnjel; a másodikra nézve a sok terhelő kiáltvány.

Zichy Ödön gróf a maga vallomásában mind a két vádat cáfolni iparkodott.

Az oltalomlevélről azt mondta, hogy közönséges menlevél, amelyet a háború idején a hadvezérek még ellenséges ország lakói részére is gyakran ki szoktak állítani egyszerű emberiességi okokból. A kiáltványokat pedig, mint mondta, inasának tévedéséből^* hozták el az útipoggyásszal együtt.

Hogy az ellene emelt két vád gyanúja alól még biztosabban szabadulhasson, iparkodott vallomásaiba ismételten beleszőni hazafiúi érzelmeit; azt pedig, hogy a horvát segélyhad közeledésének hírét elmulasztotta eljuttatni a magyar táborba, azzal mentegette, hogy ez az előnyomulás már köztudomású volt. Hazafiúi érzelmeit egyébként azzal is bizonyítani kívánta, hogy Soponyán, mikor váratlanul magyar őrsvonalra bukkant, legott tudtul adta, hogy egy ellenséges segélyhad közeledik.

A hadi rögtönbíráskodás szabályai nem ismerik a védbeszédet. Még a hadbírónak mint a törvény őrének a rendes haditörvényszéknél szokásos előterjesztése (votum informativum) sincs megengedve rögtönítélő bíróság előtt.

Itt a hadbíró, vagy ennek hiányában az őt helyettesítő tiszt, a vizsgálat befejeztével a törvény értelmében hozandó ítéletre vonatkozó előterjesztését egyedül az elnökkel közli, mégpedig titokban; mire az elnök, fontolóra vévén a hadbíró véleményét, egymaga hozza meg az ítéletet; ezt titkosan bírótársai tudomására hozza, majd fölhívja őket, hogy oldalfegyverük kirántásával egyetértésüket vagy vesztegmaradásukkal ellenkező véleményüket nyilvánítsák. A rögtönítélő haditörvényszék tagjai egyszerre szavaznak.

Ilyen előírások szerint a tényleges ítélethozatal joga a rögtönítélő hadbíróságnál csupán az elnököt illeti meg; a többiek egytől egyig, a hadbírót sem véve ki, csupán azt tehetik, hogy minden előzetes tanácskozás nélkül, sőt anélkül, hogy alapos meggondolásra elegendő idejük volna, gyors elhatározással elfogadják vagy elvessék a javasolt ítéletet. A törvény eszerint a rögtönítélő hadbíróság elé állított vádlott élete és halála feletti döntést elsősorban az elnök kezébe adja; és éppen ezért az ő kötelessége vállalnia a vádlott védelmét a hadbíró előterjesztése ellenében – titokban, önnön lelkiismerete előtt.

Ebből a szempontból feladatomnak tartottam, hogy Zichy Ödön gróf állításait, melyekkel az említett bűnvádak ellen védekezni iparkodott, javára és érdekében vessem latba.

A legsúlyosabb vád a grófnál talált ellenséges kiáltványok megkísérelt terjesztésére vonatkozott.

Minthogy Zichy Ödön gróf azt állította, hogy inasa tévedésből tette a kiáltványokat az útipoggyász közé, azon kellett fáradoznom, hogy e magyarázat szavahihetőségét önmagam előtt, a körülményeket egybevetve megállapíthassam. De hiába! Mert a kiáltványokat a gróf állítása szerint a házában beszállásolt horvát tisztek hagyták hátra, és föl kellett tennem Zichy Ödön grófról, mint egy fehérvári ház tulajdonosáról – és a háznak bizonyára több szobája volt –, hogy ő sokszor hangoztatott hazafiságánál fogva nem lakott az ellenséges katonatisztekkel egy szobában, és nem állt velük semmiféle baráti kapcsolatban. A kiáltványok eszerint csak azoknak a szobáknak egyikében maradhattak, amelyekben a horvát tisztek beszállásuk idején tanyáztak. Továbbá: Zichy Ödön gróf mindjárt a horvátok eltávozása után elhatározta magát, hogy, saját állítása szerint, néhány órára Kálozra siet, s onnan mindjárt visszatér Székesfehérvárra. Ilyen kurta kirándulásra nem sok málhát visz az ember, legföljebb olyan tárgyakat, melyekre mindennap, sőt minden órában szüksége lehet. E tárgyak, az elmondottakból ítélve, aligha lehettek azokban a szobákban, melyeket az ellenséges tisztek csak az imént hagytak el, vagyis nem lehettek vendégszobákban állítólag ottfelejtett kiáltványok közelében.

Ezekkel a valószínű tényekkel szemben sehogy sem sikerült elképzelnem, hogy az inasnak, miközben, hihetőleg urának lakószobájában, a néhány órai utazáshoz szükséges tárgyakat összeszedte, hogyan ragadhattak úgy a kezéhez az egészen más szobában hátramaradt kiáltványok, hogy azokat tévedésből az útipoggyász közé keverte. Az ilyen tévedést már a kiáltványok nagy kötege és a többi úti tárgytól feltűnően elütő alakja is elképzelhetetlenné tette: 43 (ez volt a grófnál talált kiáltványok száma) nagy durva nyomdai papír félív.

Sokkal hihetőbbnek hangzott volna, hogy az inas a kiáltványokat szándékosan, mégpedig gazdájának hazafias gondolkodását ismerve, ennek háta mögött csomagolta be.

Lehet, hogy Zichy Ödön gróf a kiáltványok megtalálásakor nyomban felismerte a veszélyt, melyben éppen e fölfedezés miatt inasának élete forgott, és bár a sokszor emlegetett hazafiúi érzületénél fogva cselédje szándékos cselekedete miatt benne bizonyára fellobbant a harag - mégis nagylelkű szánalmat érezhetett az inas iránt, s önnön ártatlansága biztos tudatában cselédje tévedésének nyilvánította bűnös cselekedetét.

Én az ilyen nagylelkűség fellobbanását nagyon is el tudtam képzelni, és mindezek az elmélkedések csak ösztönöztek, hogy a haza ellenségeivel való cimborálás veszedelmes gyanúját, melyet a gróf, talán a legnemesebb indulatból, komornyikja vétkes fejéről önnön ártatlan fejére hárított végzetes módon, azáltal igyekezzem eloszlatni, hogy a tényeknek a mellékkörülményekből kivehető indokait a gróf vallomásával egyeztetve a gróf hangoztatott hazafias érzülete felől tényleges bizonyságra tegyek szert.

A gróf vallomásában csak három olyan pont volt, amelyet e szempontból némileg kedvezően vehettem tekintetbe. A gróf ugyanis azt vallotta, hogy ő:

1. Székesfehérvár polgárai védelmére Jellačić bánnál közbenjárt, hogy vessen véget a horvátok garázdálkodásának;

2. a szóban forgó oltalomlevelet a bántól szintén csupán azért kérte, hogy a kálozi szegény lakosságot Roth tábornok horvátjainak dúlásától megóvhassa; végül

3. az első magyar katonának, akivel Soponya táján az úton váratlanul összeakadt, azonnal tudtára adta Roth tábornok és 10 000 horvátja fenyegető közeledését.

Bármily kedvező megvilágításban vizsgáljuk is azonban ezt a három pontot, nem szabad elfelejtenünk, hogy Zichy Ödön grófnak magának is háza van Székesfehérvárott, Káloz pedig saját uradalma, s így a horvátok megzabolázása mind a két helyen annyira személyes érdekében állt, hogy ez egymaga is tökéletesen elegendő volt az 1. és 2. pontban elősorolt tetteket a gróf részéről a hazafias érzület teljes hiánya esetén is megindokolni.

A 3. pont ellenben az egyidejűleg fönnforgó egyéb körülményeket tekintve éppenséggel inkább a gróf hazafias gondolkozása ellen, semmint mellette tanúskodott. Mert ha a gróf a haza és védői iránt barátságos indulatot táplál, akkor egy magyar honvédőrs váratlan felbukkanásának csak örülhetett – és egyszersmind félthette a mögötte álló fiatal honvéd haderőt a közeledő 10 000 főnyi horvát sereg támadásától. Mind a két érzelemnek kellett volna sarkallnia, hogy siessen a rossz újságot megjelenteni. Ha Ödön gróf a haza és védői iránt barátságos indulatot táplál, kínos lehetett neki a gondolat, hogy a körülmények kényszere miatt a haza ellenségeitől volt kénytelen oltalmat kérni magának és vagyonának; s a magyar őrs felbukkanása azt a reményt kellett hogy felköltse benne, hogy a mögöttük álló magyar haderő elég hatalmas arra, hogy őt kínos helyzetéből most egyszerre kiszabadítsa: ezt a szabadulást óhajtania és bizalmat keltő magaviselettel gyorsan kiérdemelnie kellett volna. De ha (tegyük fel) a két hadviselő fél ügye teljesen közömbös is számára: akkor is a magyar őrs kiáltására – ha igaz járatban volt – józan eszére hallgatva legalább a horvát hadvezér oltalomlevelét azonnal önként fel kellett volna mutatnia, hogy igaz járatban voltát a levél önkéntes felmutatásával bizonyítsa, és elejét vegye annak a veszélyes és méltatlan gyanúnak, hogy ő, a magyar állampolgár, a törvényes alkotmány ellen pártot ütőkkel cimborál.

De Zichy Ödön grófot erőszakkal kellett letartóztatni, és ő csak ezután kezdte emlegetni a horvát segélyhadtest fenyegető közeledését, azt kérdezvén az őt letartóztatóktól: hát nem tudják-e, hogy Roth tábornok 10 000 emberrel nyomul fölfelé? Az oltalomlevelet eltitkolta. Ez csak ruháinak erőszakos megmotozásakor került kézre.

Mindezek, valamint a gróf erőszakos elfogatását szükségképpen megelőző ellenszegülése az őt megállító őrssel szemben, a grófnak azt a kérdését: „nem tudják-e, hogy Roth tábornok közeledik 10 000 emberrel?!” – sokkal inkább fenyegetés, semmint barátságos hírül adás színében tüntették fel, és nemcsak hangoztatott hazafias érzelmei ellen tanúskodtak, hanem oly gondolkodás- és cselekvésmódra vallottak, mely a haza nyílt ellenségeivel mindenben megegyezett – a nyíltságot kivéve!

Sajnos ugyanerre az eredményre vezettek a gróf kijelentéseinek egy másik pontja feletti elmélkedéseim is.

Mikor ugyanis a kihallgatáskor a gróf elébe rakták a kocsijában talált kiáltványokat, ő határozottan felismerte, hogy ugyanazok, amelyeket a fehérvári házában beszállásolva volt horvát tisztek hagytak hátra. A grófnak eszerint az ellenséges tisztek elmenetele és önnön elindulása közti időben a kiáltványokat látnia kellett.

Ha a gróf valóban hazafias érzelmű, akkor a kiáltványokat azonnal megsemmisíti. Hiszen eredetüket és Székesfehérvárra jutásuk körülményeit töviről hegyire ismerte, és a Magyarországon fönnálló törvényes alkotmány ellen irányuló voltuk felől pedig nem lehetett kétségben! A példányok gyors megsemmisítésére a grófnak – személye minden veszélyeztetése nélkül – módja is volt, hiszen az ellenséges katonatisztek, akik a kiáltványokat házába vitték és ottfelejtették, a horvát főtáborral együtt elvonultak.

Zichy Ödön gróf azonban nem semmisítette meg a kiáltványokat, vagyis azok a hazafias érzelmek, melyekkel ő kihallgatása során eldicsekedett, valótlanoknak bizonyultak.

Az az állítása, hogy a kiáltványok csak komornyikja tévedéséből kerültek a kocsijába, most már, az igaz, hihetőbb színt öltött; mert igen valószínű volt, hogy a gróf maga vitte őket tulajdon lakószobájába, a rövid kirándulásra magával viendő holmik közelébe. De az a jellemtelenség, mellyel Zichy Ödön gróf a zsebében talált oltalomlevélről – melynek félremagyarázhatatlan szavaiban az ellenséges hadvezér részéről a gróf baráti érzelmeiben való csaknem föltétlen bizalom van kifejezve – a kihallgatáskor azt merte állítani, hogy ő csak azért nem tudatta a magyar táborral a horvát segélyhad közeledését, mert ezt már köztudomású dolognak hitte; és ugyanaz a jellemtelenség, mellyel saját hazafias gondolkozása mellett azt hozta fel bizonyságul, hogy ő az ellenséges segélyhad közeledésének hírét a Soponyánál talált legelső magyar őrsnek tudtul adta, tökéletesen megfosztotta a gróf többi állításait is szavahihetőségüktől – és ezzel a gróf ellen emelt vád alapjául szolgáló iratok és gyanúokok éppen a vallomásában található ellentmondások miatt csak gyarapodtak súlyban és erőben.

Ezek alapján a hadbíróként beosztott tiszt^* tárgyalásvezetői előterjesztése úgy szólt, hogy Zichy Ödön gróf a haza ellenségeivel cimborált, a magyarországi törvényes államrend ellen kitört délszláv lázadásban az annak céljait szolgáló kiáltványok terjesztésével tettlegesen részt vett, és ezért mint hazaáruló kötél általi halállal bűnhődjék.

Mielőtt a rögtönítélő bíróság elnökeként a hadbíró előterjesztését magamévá tettem volna, tisztáznom kellett magamban, nem maradt-e fönn mégis valami kételyem, csakugyan meg vagyok-e erkölcsileg teljesen győződve róla, hogy Zichy Ödön gróf a vádbeli két bűnt valóban elkövette.

Annyit ugyan már eddigi elmélkedéseim is kiderítettek, hogy Zichy Ödön grófban a haza törvényes ügye iránt a legkisebb rokonszenv sem lakozik, de ez még nem volt teljes bizonyság amellett, hogy ő valóban az ellenséggel cimborált. A gróf hatalmaskodó magaviselete elfogatásakor; a magyar előőrsökhöz intézett inkább fenyegetése, mint kérdése, hogy nem tudnak-e a horvát segélyhad közeledéséről; a bántól kapott oltalomlevél eltitkolása – mindezek éppúgy lehettek a gróf erőszakos természetének s az alárendelt sorsú emberekkel való szokásos durva bánásmódjának megnyilatkozásai, mint a meglepetés kiváltotta bűntudatnak és annak a hirtelen felvillanó gondolatnak megnyilatkozásai, hogy őt csak a magabiztos föllépés mentheti meg attól a veszélytől, hogy megmotoztatván, az oltalomlevél és kiáltványok fölfedeztetése után, mint ellenséges kémet a legközelebbi fára felakasszák.

Az ellenséggel való tettleges cimborálás kérdésében csak az oltalomlevél tartalma lehetett a fő bizonyíték, és első pillantásra e levél látszólag nem volt más, mint egy úgynevezett sauvegarde, vagyis menlevél.

E szón általában véve azt a hadi szokást értjük, melyet rendszerint olyankor alkalmaznak, amikor az emberiesség általános érdekében emberéleteket vagy olyan tárgyakat akarnak megóvni, melyek a hadműveletekre semmilyen befolyással sincsenek, vagy pedig befolyásuk már megszűnt.

Ilyenkor például egy városból vagy más helyről kivonuló hadvezér bizalommal folyamodik a nyomában bevonuló ellenség emberies érzelmeihez, és evégre az említett hadi szokással él, melyet minden művelt nemzet hadserege elfogad.

A cs. kir. osztrák hadsereg ilyen esetekben a kérdéses személyeket vagy tárgyakat külön védőrség oltalmára bízza. Ez az őrség köteles a rábízottakat minden káros behatástól mindaddig megvédeni, míg alkalma nem nyílik a tulajdon parancsnokától az ellenséges főparancsnokhoz intézett írásbeli megkeresést és ezzel együtt a rábízottakat is egy ellenséges tisztnek, mégpedig lehetőleg magasabb állásúnak, átadni.

Az ilyen védőőrségeket az ellenség rendszerint nem veti fogságra, hanem saját előőrsi állomásáig vagy legalább önnön őrsvonalán túl illedelmesen visszakísérteti, és szabadon távozni engedi. Innen „szabad menedék” elnevezése e hadi szokásnak, mely kétségkívül legnemesebb virága a lovagias hadviselés módjának.

Ezzel a hadi szokással azonban csak akkor szabad élni, ha a fennforgó eset a vele élő hadvezérnek hadi tekintetben semminemű előnyt nem hajt. E körülménynek annyira szembeszökőnek kell lennie, hogy az ellenségnek ne legyen oka kételkedni benne.

Személyekre, jelesül fegyverfogható utasokra e hadi szokás csak nagy ritkán és csakis rendkívüli esetekben alkalmazható, ti. akkor, ha e személyek múltbeli és jelenlegi hatáskörének a háborúhoz és a háború okához nyilvánvalóan semminemű köze sincs.

Az olyan oltalomlevelet, melyet a horvát hadsereg főparancsnoka egy, a háború oka és célja szempontjából éppen nem közömbös utazónak, és éppen avégből állít ki, hogy az előmutatót ugyanazon horvát seregnek egy másik különálló hadteste, melynek hadműveleti területére utazik, barátnak és ne ellenségnek nézze – az ilyen oltalomlevelet sohasem lehet a „szabad menedék” emberies hadi szokásával összetéveszteni.

A Zichy Ödön grófnál talált okirat eszerint – még akkor is, ha csupán a gróf számára Roth tábornok táborában szabad járást-kelést biztosító részét tekinti az ember – nem egyéb az ellenséges hadvezér által kiváló kedvezéssel fogalmazott útlevélnél, melynek kiállítása önmagában is feljogosít arra a véleményre, hogy az útlevél kiállítója – jelen esetben a horvát bán – Zichy Ödön grófnak a horvát hadi vállalat iránti rokonszenvéről jó előre igen megnyugtató bizonyítékokat szerzett. Megerősítették e föltevést a szóban lévő irat zárószavai, melyek szerint a grófnak minden oltalom megadassék.

Mindazonáltal nem lehet tagadni, hogy egy mutatis mutandis^* hasonló oltalomlevél, ha valamely jámbor – teszem tudós – nevezetesség részére mondjuk avégből állíttatik ki, hogy ez természetbúvári vagy más tudományos célú utazásában hátráltatást ne szenvedjen, legföljebb ideiglenes fogságot hozott volna az ilyen útlevél birtokosára, magától értetődően föltételezve, hogy az illető magatartása az őt megállító előőrssel szemben nem olyan gyanút keltő, amilyen Zichy Ödön grófé volt.

Zichy Ödön gróf azonban köztudomás szerint nem volt sem tudós, sem az akkori viszonyok közt ártalmatlannak számító nevezetesség. Zichy Ödön gróf, számos főrendű politikai elvrokonához hasonlóan, igen sokat és sokfélét, befolyásos állást, főnemesi előjogokat, sőt tetemes jövedelmet is veszített a király által legújabban szentesített új törvények következtében. Ezért az, hogy ő, valamint sok más főrendű politikai pártfele is, a március előtti egyiptomi húsosfazekakra visszaáhítozott, s hogy következésképpen az 1848. évi új alkotmány felforgatása iránt és – tekintve a horvát betörés feudális és reakciós jellegét – a horvát betörés iránt is rokonszenvvel viseltetett, több mint valószínű volt. Mint tősgyökeres magyarnak azonban ezt a rokonszenvét a horvát fővezér előtt^* be kellett bizonyítania, hogy az oltalomlevelet megkaphassa tőle.

Ez az okirat tehát – összefüggésben a felfedeztetését megelőző eseményekkel – kizárt minden kételyt az iránt, hogy Zichy Ödön gróf magyar honpolgár hazája ellenségeivel ténylegesen összejátszik.

Mihelyt ez az erkölcsi meggyőződés megszilárdult bennem, nem tudtam többé semmi kizáró okát annak, miért ne hozta volna el Zichy Ödön gróf a nála talált kiáltványokat is Székesfehérvárról Kálozra magával, mégpedig egyenesen azzal a szándékkal, hogy azokat terjesztésre Roth tábornoknak átadja. Hiszen e szándék kivitele a Duna mentén fölfelé nyomuló horvát segédtábornak Székesfehérvárhoz való kétségtelen közelségét tekintve, s azon megnyugtató föltevésben, hogy Roth hadteste s a bán főserege között magyar csapatok nem állnak, Zichy Ödön gróf előtt egészen veszélytelen vállalkozásnak látszott, s igen kedvező volt az alkalom, hogy önnön veszélyeztetése nélkül nagy szolgálatot tegyen annak a pártnak, amelyhez tartozott.

Ezek az elmélkedések azt az erkölcsi meggyőződést is megérlelték bennem, hogy Zichy Ödön gróf valóban a nála talált ellenséges kiáltványok terjesztésére törekedett, s éppen e kísérlet kivitelében járt, amikor előőrseink által váratlanul megállíttatván, fogságba esett.

E meggyőződéssel összhangzásban most már érthetővé vált az is, mi bírta rá a grófot, hogy a hintójában talált kiáltványok ittlétét komornyikjának tévedésére, nem pedig bűnös szándékára fogja, és ezzel magyarázza. Korántsem a nagylelkű szánakozás érzete adta ezt az állítást a gróf ajkára, hanem az attól való félelem, hogy komornyikjával szembeállíttatván, ennek ragaszkodásától esetleg elvárhatja, hogy gazdájának megmentéséért egy tévedést magára vállaljon, de a bűnös szándékot nem, hisz annak bevallása az életébe kerülhet.

Ezek után egyfelől semmi okom sem volt, hogy a hadbíró előterjesztésétől eltérő ítéletet hozzak, másfelől pedig az a nagy veszedelem, melyben az ország forgott, valamint az e veszedelem elhárítása szempontjából fontos katonai küldetésem sikeres megoldása – melynek fontossága miatt ruháztak fel rendkívüli felhatalmazásokkal – parancsolólag megkövetelte az ilyen gonosztettekre vonatkozó hadi törvények teljes szigorának alkalmazását.

Én tehát ítéletképp kimondtam, hogy Zichy Ödön gróf a vádban szereplő bűntetteket valóban elkövette, s ezért büntetésül kötél általi halállal kell lakolnia.
A rögtönítélő haditörvényszék az ítéletet egyhangúlag magáévá tette, s ez az elítélten a szokásos lelki vigasz nyújtása után legott végre is hajtatott.

A másik fogoly, Zichy Pál gróf ügye ellenben – minthogy a rögtönítéléshez szükséges bizonyítékok hiányoztak – a rendes törvény útjára utasíttatott.