"Az erdélyi szorosokon oláhok jönnek befelé a visszavonuló Mackensen nyomán. A szerbek megszállták a Bánságot, a Bácskát: Temesvár, Zombor a kezükben van. A csehek Kassa irányába vonulnak és miután megrabolták országunkat, most ki akarják rabolni még az ország régi címerét is. A magyar Felföldnek, melyet Slovenskónak keresztelnek, három halmot és kettős keresztet lopnak el tőlünk címerül."

1918. november 13.

Réges-régen volt-e? Gyermekkoromnak valamelyik téli estéjén hallottam-e a meséjét, hogy egyszer fenn, a Kárpátok előtt kitátotta a száját egy óriás és el akarta nyelni a világot. Már a foga alatt voltunk és túl az Óperencián és mindenütt, ahol emberek laknak, azt mondották rólunk, hogy végünk van. Elvész a szegény kis Magyarország a császári Ausztria és utána el kell vesznie a Német birodalomnak is. Úgy rémlett, ütött az óra. Lenn az Alpok árnyékában előrántotta köpenye alatt rejtegetett tőrét a régen leselkedő Itália és a hátunkba döfte. Oláhország pedig készülődve köszörülte a gyilkot.
     A központi hatalmakon már semmi se segít... Ezt mondták az egész világon és biztos prédára vették.
És ekkor, egy májusi napon, csoda történik. A nagy tavasz reggelén rohamra indult Gorlicénél három szövetséges. - Mackensen, Mackensen! - rivalgott a győzelem és a cári Oroszország, a legrettentőbb ellenség, amellyel valaha is népek csatáztak, elbukott a májusi mezőn.

  Régen volt-e? Gyerekkoromban hallottam-e a mesét, hogy lenn Erdélyben az oláh határon, mint a gorlicei visszhang, újra éledt Mackensen neve a győzelemre rohanó magyar és német seregek felett. Aztán a Duna , hömpölygő roppant tükre felett harsant fel harmadszor a név: Mackensen! És ő harmadszor állt a seregek élén, amelyek Magyarország kapuját diadalban megvédték.

Régen volt-e? Olyan régen, hogy a háládatlan idő elborította az emlékezést? Megfeledkeztek-e róla a jövő-menő, késő nemzedékek? ...

     Tegnap volt! A história véres tegnapján a világháborúban, mikor még volt reménység és volt becsület. És ma, mikor Mackensen Budapestre ért, hogy hadseregének hazaszállításáról Károlyival tárgyaljon, a kormány tudtával Pogány-Schwarz vörös katonái Gerő-Grosz százados vezetésével, gépfegyvereket vonszoltak ki a Keleti pályaudvar peronjára, a sínek felé fordították a csövüket, míg az "Az Est" szerkesztősége egy kinema fényképezőgépet állíttatott fel. Így várták Magyarország fővárosában a marsall berobogó vonatát. Mackensen szép öreg huszárarca eltorzult a dühtől, mikor a megszállott pályaudvar szégyenletes képét a vonat ablakából meglátta. Egy pillanat alatt megértette tőrbe csalták. Gerő százados pedig odament hozzá és közölte vele hogy fogoly. Aztán tudomására hozta, hogy Károlyi Mihály tárgyalni kíván vele és várja az Országházban. Mackensen tiltakozott. Nem akart menni azt kívánta, jöjjön Károlyi vagy megbízottja a pályaudvarra. Gerő százados jelezte, hogy vonakodása káros következményekkel fog járni hadseregére...

     A marsall szörnyű lelki tusa után engedett. De kijelentette, hogy addig nem hagyja el a vagont, míg a fényképezőgépet és a gépfegyvereket el nem pusztították onnan. Megtörtént. Mikor kiszállt, ólomszürke volt az arca a haragtól és a melle úgy zihált, hogy egyenruháján összecsörrentek az érdemkeresztek. Felemelt fejjel, merev tekintettel ment a csukott a autóhoz.
A Képviselőház miniszterelnöki szobájában folyt le közte és Károlyi között a tárgyalás. Egy német barátom mondta el a lefolyását, úgy, amint azt maga a marsall beszélte el neki.

Károlyi állva fogadta és néhány lépést tett feléje: Mögötte a szocialista hadügyi államtitkár, a kis zsidó szerelő, Böhm Vilmos lapult. Mackensen bálvánnyá dermedve, hátán összetett kézzel állt szemben a két emberrel. Némán hallgatta meg Károlyit, aki az antant-hatalmakra hivatkozva felszólította, hogy a belgrádi fegyverszüneti feltételeknek megfelelően, rendelje el egész hadseregének lefegyverezését: A marsall elutasította mondván, hogy reá nézve Spaból eredő értesítés alapján - a nyugaton kötött fegyverszüneti feltételek az irányadók. Azt is kijelentette, nem fogja addig elhagyni Magyarországot, míg hadseregének utolsó katonája át nem kelt a határon.
Károlyi ekkor tudomására hozta, hogy ezt különben sem tehetné, miután fogoly és egész táborkarával együtt Fóton fogja őt internáltatni.

- Ezt nem vártam! - mondotta Mackensen. és a tárgyalás kemény szavakkal folyt tovább. A magyar kormánynak lehetőségei voltak. Károlyi a hadsereg internálásával fenyegetőzött. Végre is így erőszakolta ki a fegyverletételt, melyet Mackensen csak feltételesen, a német kormány utólagos jóváhagyása mellett fogadott el.
Károlyi a tárgyalás alatt a szokottnál is jobban dadogott és mikor a kínos találkozás befejeződött, zavartan kezét nyújtotta Mackensen felé. A marsall sötét gőggel mérte végig: - Sok emberrel volt dolgom életemben, de olyan férfival, akiből annyira hiányzott minden becsületérzet, mint önből, még nem találkoztam. - Aztán kemény, rövid fejmozdulattal hátat fordított. Károlyi Mihály keze pedig, mely felett már a francia Franchet d'Esperay is megvetően nézett el, most ismét szégyenben, üresen maradt a levegőben.

     Így történt, hogy Mackensen Magyarország foglya lett...
Régen volt-e? Gyermekkorom valamelyik téli estéjén hallottam-e a meséjét, hogy egykor a megmentett Magyarország három kapujánál rivalgott fel a győzelem: Mackensen, Mackensen!

Tormay Cecile, 1918. december 16.

"Hitem van rá, hogy nincs egyetlen magyar ma Magyarországon, aki kétségbeesett felháborodásban ne utasítaná vissza azt, amit Károlyi Mackensennel nevünkben elkövetni mert..."

Tormay, 1918. december 17-22.

1918 végén bekövetkezett az összeomlás. A visszavonuló Dunai Hadsereg német és osztrák egységei október és november folyamán Romániából Magyarországon keresztül vonultak hazafelé. A fegyverszüneti egyezmény értelmében a "Magyar Köztársaság" kormányának le kellett őket fegyvereznie. A túlbuzgó Károlyi Mihály miniszterelnök utasítására a magyar lakosság körében igen népszerű Mackensen vezértábornagyot Budapesten letartóztatták és internálták. A szociáldemokrata és kommunista politikusok nagy lelkesedéssel fogadták az intézkedést. Amikor azonban a román csapatok, az antant hallgatólagos jóváhagyásával mélyen benyomultak Magyarország területére, a közhangulat Károlyi ellen fordult Élesen bírálták, amiért hálátlan módon, ellenségként kezeli a gyűlölt Románia egykori legyőzőjét. 1919 márciusában Károlyi átadta Mackensent az antant képviselőinek. Egy angol katonai hajón tartották fogva, majd néhány nappal Károlyi bukása és a Kun Béla vezette bolsevik hatalomátvétel, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása előtt kivitték az országból. Az antant Szalonikiben internálta, majd 1919 decemberében visszatérhetett Németországba.

Akikkel az elmúlt napokban találkoztam, bármiről is beszéltek minden fájdalmukon felül, egyszerre felcsattant a szavukból annak a szégyennek haragja, mellyel mindannyian Mackensen elfogatására gondoltunk.
Zichy Rafaelné mondta el, hogy véletlenül összejött Károlyi Mihállyal. Kíméletlenül hangot adott előtte határtalan felháborodásának.
- Hát ez nem lehetett másként - felelte Károlyi cinikusan. - Legfeljebb azt fogják rólam mondani, hogy én voltam Magyarország első lovagiatlan miniszterelnöke.
Ott gyűltünk össze megint a Zichy-palotában. Ugyanazok voltunk együtt, akik a múltkor. Az asszonyok dolgáról akartunk beszélni, de, ki tudja hogyan, egyszerre mégis csak Mackensenről beszéltünk.
- Írni kellene neki az asszonyok nevében! -- mondottam ki mindnyájunk gondolatát. A többiek megbíztak bennem. Felszólítottak, írjam meg a levelet.

     Még éjjel megírtam, nem került fejtörésembe. Ott volt a lelkemben készen. Megtagadtam minden közösséget Károlyi alávaló tettével. Visszautasítottam és megbélyegeztem az asszonyok nevében és kértem a marsallt, bocsássa meg, amit a nemzet ellenére cselekedtek. Ma tehetetlenek vagyunk, de eljön az idő, mikor hálából azoknak a Kárpátoknak a gránitján fog neki szobrot emelni a magyarság, amelyeket megvédett.
Anyám volt az első, aki ívemet aláírta. Azután útnak eredtem a városban és estére sok asszony keze vonását hoztam haza magammal. Itthon egy üzenet várt. Gróf Apponyi Albertné Fótra készült és miután nagy női szervezeteivel ő is aláírta levelünket, elvitte karácsonyra a fogoly Mackensenhez a magyar asszonyok üzenetét.
Kevés volt ez, de többet most nem adhattunk. A marsall megértette. Azonnal elolvasta az írást és megilletődötten mondott köszönetet.
Így jött el karácsony szent estéje.

1918. december 23-24.

Károlyi azon mesterkedik, hogyan tehetné ártalmatlanná Mackensent, aki negyven-ötvenezer emberével az egyetlen fegyveres erő a felbomlásban. Egy főúri magyar küldöttség - pedig kivétel nélkül hazaszerető, hű emberek - érthetetlenül mégis elment Eckartsauba, hogy kikérje a királytól a lemondó levelét... Sok ez, túl sok, nem bírja el az ember.

1918. november 13

     És mialatt az aradi vármegyeházán folyt a vérszüret az árulók között, lenn a Maros hídján, kelet felől, Mackensen mindig győztes hadseregének főoszlopa dübörgött át. Automobil kolonnák jöttek végeláthatatlan sorban. ... órák és napok telnek el és ők még mindig mennek, rendben, szürkén, komoran. Nem rabolnak, nem fosztogatnak, csak mennek szüntelenül, a balkáni hegyek elől, az erdélyi végekről, Magyarországon át. Gyalogosan, lóháton, kocsin, zárt sorokban, némán hazafelé.
A reménység vonul el és Károlyi remegve figyeli, ha visszafordulna, ha felemelné öklét... A báránybőr süveges oláh fej pedig felbukkan a hegyek élén, utánuk néz a németeknek és a bocskor rátipor Erdély szívére.
Feltüremlő nagy keserűségem egyetlen szóba csapott át: Visszavesszük! Az erdélyi asszonyok megszorították a kezemet. - Visszavesszük, mondotta az egyik, nem tudom, de érzem, hogy úgy lesz!

1918. november 14.

Ma éjjel megrázkódott ennek a megjelölt városnak a földje. Mackensen automobil-oszlopai vonultak át Budapesten. Megállás nélkül mentek sötéten, mennydörögve, elárulva, megcsalódva, mentek a téli éjszakába... Lilla mondta el, a sógornőm, aki látta. Nagy ponyvák takarták a dübörgő gépeket. Csak fényszóró lámpáik árulták el, hogy élnek. Ember nem látszott rajtuk. Mint a háború kísértetei vonultak a messze csataterekről.
Órák teltek, csak egyszer akadt meg a mozgásuk. Az egyik megállt egy pillanatra, egy ember mászott ki a ponyvatakaró alól, kis ládát szedett le, intett és azután eltűnt a sötétben. Magyar katona lehetett, akit magukkal hoztak, ki tudja honnan. És a magányos kéz intése volt az egyetlen búcsú, amit német bajtárs Magyarország fővárosában kapott. Újra indult a nagy szürke kísértet és mögötte a többi...
     Gondolatban utánuk néztünk mi, mint elmerülő dereglyén a hajótöröttek, mikor a mentő gőzös a szemhatáron segítség nélkül eltűnik.

Így történt... elmentek és nyomukban jönnek, egyre jönnek azok, akiket nem állít meg többé senki... Pedig a budapesti 1-es honvédek megérkeztek teljes, felszerelésükkel, a debreceniek, a pécsi honvédek is jönnek. Hazaérkeztek Albániából a székesfehérváriak, özönlenek Ukrajnából, a francia harcterekről, Itáliából. Innsbruckon át egy hét alatt több mint fél millió magyar katona tódult haza. Leszerelnek, elfoszlanak, nincsenek. Az ojtozi szorosnál ezalatt tizenhat emberből álló román járőr lépte át a magyar határt. Körülnéztek, visszaintettek és mögöttük óvatosan bevonult egy zászlóalj. Felfegyverzik és besorozzák az erdélyi oláhokat és a föld számunkra elveszett.

Az elmúlt héten egy kis csapat, néhány szerb katona, belovagolt Mohácsra.
Mohács... Egykor az óriási ozmán hadak előtt, királyával és érsekeivel a magyar nemzet vérzett el azon a mezön. Magyar vértől piroslott a Csele patak, magyar haláltól sápadt a föld a szemhatárig. Most maroknyi szerb lovas léptet el a gyászos, nagyszerű sír felett és tipor bele a királyi halottas ágyba. Békésen védtelen a mező, zöld a víz, a fűben nem fekszik halott. És ma mégis nagyobb temetője Mohács Magyarországnak, mint volt a nagy halál napján mert nincs többé, aki meghaljon érte.

1918. november 18.

Ludwig Friedrich August von Mackensen (Haus Leipnitz, Wittenberg megye, Poroszország (ma: Trossin, (Szászország), 1849. december 6. – Burghorn, ma: Habighorst (Alsó-Szászország), 1945. november 8.).

Szászországi születésű porosz királyi katonatiszt, majd német császári tábornagy, sikeres első világháborús hadvezér.

Édesapja Ludwig Mackensen (1817–1890) uradalmi intéző, majd földbirtokos gazdálkodó volt. 1868-ban a mai 12. osztálynak megfelelő Unterprima elvégzése után önkéntesnek jelentkezett, de gyenge fizikuma miatt alkalmatlannak minősítették, ekkor apjával együtt gazdálkodott és mezőgazdasági ismereteket tanult. 1869. október 1-jén ismét jelentkezett a hadseregnél, ekkor alkalmasnak minősítették.

Az 1870–71-es porosz–francia háború előtt Mackensen még mezőgazdasági tanulmányokba kezdett a hallei Luther Márton Egyetemen. Itt többek között Julius Kühn (1825–1910) professzor, a német agrártudományi oktatás egyik legjelentősebb személyisége is tanította. Történelmet Gustav Droysennél (1838–1908) hallgatott, akinek fő szakterülete az európai nagyhatalmi viszonyok kutatása volt.
1892-ben megjelentette „Fekete huszárok” („Schwarze Husaren”) című kétkötetes művét, amelyben ezredének történetét dolgozta fel.

1918 végén bekövetkezett az általános összeomlás. A visszavonuló Dunai Hadsereg német és osztrák egységei október és november folyamán Romániából Magyarországon keresztül vonultak hazafelé. A fegyverszüneti egyezmény értelmében a Magyar Köztársasági kormányának le kellett őket fegyvereznie. A túlbuzgó Károlyi Mihály miniszterelnök utasítására a magyar lakosság körében igen népszerű Mackensen vezértábornagyot Budapesten letartóztatták és internálták. A szociáldemokrata és kommunista politikusok nagy lelkesedéssel fogadták az intézkedést. Amikor azonban a román csapatok, az antant hallgatólagos jóváhagyásával mélyen benyomultak Magyarország területére, a közhangulat Károlyi ellen fordult Élesen bírálták, amiért hálátlan módon, ellenségként kezeli a gyűlölt Románia egykori legyőzőjét. 1919 márciusában Károlyi átadta Mackensent az antant képviselőinek. Egy angol katonai hajón tartották fogva, majd néhány nappal Károlyi bukása és a Kun Béla vezette bolsevik hatalomátvétel, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása előtt kivitték az országból. Az antant Szalonikiben internálta, majd 1919 decemberében visszatérhetett Németországba.

A weimari köztársaság kikiáltása után, 1920-ban Mackensen visszavonult az aktív katonai szolgálattól. Az 20-as években a német nemzeti újjászerveződési mozgalmakat támogatta. Mackensen a régi (monarchisztikus) rendszer konzervatív felfogású képviselője maradt, a liberális demokrácia távol állt tőle, elutasította a weimari köztársaságot. Ugyanezt vallotta akkor gyakorlatilag az egész német jobboldal.

Az első világháború elvesztéséért – a legtöbb német katonai vezetőhöz és harctéri parancsnokhoz hasonlóan – Mackensen is a belső defetista bomlasztást, a liberális demokraták politikai machinációit okolta („tőrdöfés-elmélet”), lásd még: Benjamin Freedmant, és nem az ellenség katonai-gazdasági erőfölényét. E felfogás szerint a konzervativizmus politikai ellenfelei, a weimari köztársaságban hatalomra jutott szociáldemokrata és liberális erők felelősek a háború elvesztéséért, és a súlyos Versailles-i békediktátumért.

1921. augusztus 26. német katonatisztek megölték Matthias Erzberger pénzügyminisztert, aki 1918. november 11-én a fegyverszüneti bizottság tagjaként (Paul von Hindenburg vezértábornagy, akkor császári vezérkari főnök kérésére) Compiègne-ben aláírta a franciákkal a fegyvernyugvást, és 1920-ban, már a birodalmi gyűlés képviselőjeként a Versailles-i békeszerződés elfogadását javasolta. A katonák szemében ő testesítette meg a tőrdöfést, őt tették felelőssé a béketárgyalások kimenetele miatt. A gyilkosság hírének hallatán Mackensen elégtételt érzett. „Megszabadultunk a kártevőtől” („Den Schädling sind wir los”), nyilatkozta. A korabeli német jobboldal többségéhez hasonlóan Mackensen is a versailles-i békediktátum felülvizsgálatát tekintette a német állami politika legfontosabb feladatának.

"Egy zsidó nem lehet igaz hazafi. Ő valami más, olyan, mint egy káros rovar. Őt el kell különíteni, olyan helyen tartani, ahol nem csinálhat bajt - akár pogromok alkalmazásával, ha ez szükséges. A bolsevizmusért a zsidók felelősek Oroszországban és Németországban is. Én uralkodásom alatt túl elnéző voltam velük és ma keserűen bánom azokat a szívességeket, amelyeket prominens zsidó bankároknak tettem

II. VILMOS NÉMET CSÁSZÁR

(CHICAGO TRIBUNE 1922 július 2-án).

1921-től a Mackensent elvállalta a „Jungsturm” ifjúsági szövetség fővédnökségét. A következő években számos katona- és veteránegyesület hagyományőrző találkozóján vett részt, és tartott hazafias beszédet.

Mackensen viszonya a német nemzetiszocialistákhoz ellentmondásos. A hagyománytisztelő, „régi” porosz kultúra sok konzervatív képviselőjéhez hasonlóan ő maga is bizalmatlanul és gyanakodva nézte a nemzetiszocialista mozgalom megszületését és megerősödését. Adolf Hitler irányában viszont kifejezett csodálatot érzett.

Mackensen ekkori viselkedése éles ellentétben állt Hindenburgéval. Mindkét öreg monarchista tábornagy megengedte a nemzetiszocialistáknak, hogy 1933-as hatalomátvételük után úgy szerepeltessék őket, mint a régi Poroszország velük egyetértő képviselőit, Mackensen azonban – szemben Hindenburggal – soha nem foglalt nyíltan állást az új rendszer mellett. A nemzetiszocialisták 1933-ban porosz államtanácsossá nevezték ki. A nemzetiszocialista propaganda rendszeresen felhasználta a nevét, emiatt arisztokrata körökből sok bírálat érte. Habsburg Ottó osztrák–magyar trónörökös a Harmadik Birodalom úri poroszának nevezte („Edelpreuße des Dritten Reiches”).

1935-ben, Hindenburg halála után már csak Mackensen volt életben az első világháború tábornagyai közül. Hitler kinevezte őt az 5. lovasezred parancsnokának, amellyel a tábornagy népszerűségét igyekezett a maga számára kiaknázni. A hírneves vezértábornagy gyakran kísérte a Führert az ünnepi díszszemléken is. Szembetűnő rokonszenve a nemzetiszocialistákkal javította a Harmadik Birodalom legitimitását. Személyét a nemzetiszocialista propaganda arra használta, hogy megteremtse a Német Császárság és a Harmadik Birodalom közötti kontinuitást. 1935. október 22-én Hitler jelentős birtokadományt juttatott Mackensennek, neki ajándékozta az 1231 hektáros brüssow-i földbirtokot Prenzlau megyében, Poroszországban.

Ugyanakkor Mackensen többször is hevesen tiltakozott a Sturmabteilung (SA) rohamosztagosainak erőszakos tettei ellen. 1940-ben nyilvános tiltakozó levelet írt Walther von Brauchitsch tábornagynak, a haderő főparancsnokának, amelyben elítélte a német katonák és a SS-tagok által Lengyelországban elkövetett rémtetteket és erőszakos bűncselekményeket. Mint a hitvalló egyház tagja, aktívan segített több üldözöttet, főleg egyházi személyeket, köztük Martin Niemöller teológust (1892–1984). A háborúban elkövetett szörnyűségek megrázták a mélyen hívő protestáns Mackensent, de a Führer iránti rokonszenve nem csökkent.

1941-ben a megszállt Hollandiába utazott, hogy résztvegyen az utolsó német császár II. Vilmos temetésén Haus Doorn-ban. Ez a régi monarchia melletti kiállás volt, ami kiváltotta Hitler dühét. Mackensen ugyanakkor élesen elítélte a Hitler ellen 1944. július 20-án elkövetett, a német hadsereg tisztjei által szervezett pokolgépes merényletet. 1944 novemberében Mackensen felhívást intézett a német ifjúsághoz, amelyben – a nemzetiszocialista propaganda hangnemében – a végsőkig való kitartásra, áldozatkészségre és fanatikus harcra szólított fel. Hitler iránti tisztelete haláláig változatlan maradt, annak ellenére, hogy megélhette a háborús vereséget, összeomlást, az ország lerombolását és megszállását.

A Harmadik Birodalomban játszott szerepe alapján Mackensen személye olyan aktív nemzetiszocialista szimpatizánsként értékelhető, aki a régi rendszer militarizmusa és az új rendszer vezérkultusza közötti jogfolytonosságot kereste. A nemzetiszocialista ideológiától bizonyos fokú személyes távolságtartását konzervatív, monarchista és mélyen hívő gondolkodása magyarázza. A nemzeti büszkeséget, a hagyományos porosz értékeket (Preussentum) kereste a Harmadik Birodalomban, viselkedése emiatt – akarva, akaratlanul – támogatta a nemzetiszocialista rendszer propagandájának sikerét.

1945 elején az idős tábornagy, feleségével együtt Alsó-Szászországba menekült az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől. Burghornban (ma: Habighorst) hunyt el, Celle mellett, alig egy hónappal 96-ik születésnapja előtt, 1945. november 8-án.