Az első, második és harmadik részben három gestát végeztünk ki, melyek közül az egyikben , Kézai Simon mester krónikájában szerepelt Ménrót (Nimród?) és fiai, Hunor s Magyar a csodaszarvas történettel. Három krónikánk maradt hátra, melyeket át kell még tanulmányoznunk. Kettő a 14. századból egy pedig a 15.-ből.
A 14. századtól kezdve a magyar krónikaszövegeknek kétféle redakciója állt rendelkezésre, amely közül az egyik a Budai Krónika családja Károly Róbert, a másik, a Képes Krónika családja Nagy Lajos korában keletkezett.
A Károly kori krónika szövegét öt kódex, illetve ősnyomtatvány tartotta fenn, a közös ősforrás neve a Budai Minorita krónika (az eredeti nem maradt fenn). E család legfőbb ismérve, hogy sokkal rövidebb szöveget közöl, mint a másik család tagjai, s eltér azoktól a magyarság biblikus származtatását illetően is, ugyanis Kézaival egyetemben a magyarság ősapjának Ménrótot tartja (ez a krónikacsalád már „Nemproth”-nak nevezi).
Ennyi a hivatalos történészi álláspont. Ami teljesen való, de köze nincsen az igazsághoz. Politikusainknak történészeket kellene olvasgatni, hogy megtanuljanak rendesen hazudni, bár való igaz, ehhez némi intellektus szükségeltetik, ami a politikusok jelentős részéből hiányzik…
Gondoltam, nem hiszek el ezeknek már semmit, csak elolvasom azt a Károly-kori krónikát, legalábbis valamelyiket az ötből. Magyarul nem sikerült beszerezni, akárhogy próbáltam, nagy sokára latinul akadtam a nyomára. Hát bizony van benne egy rész, ami nincsen benne Kézai munkájában, de rendkívül fontos, főleg a mi szempontunkból. Ez így hangzik:
„Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus, qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Ed, qui fuit Chaba, qui fuit Ethele, qui fuit bendekus, qui fuit Turda, qui fuitScemen, qui fuit Ethei, qui fuit Opus, qui fuit Kadicha, qui fuit Berend, qui fuit Zulta, qui fuit Bulchu , qui fuit Bolug, qui fuit Zambur, qui fuit Zamur, qui fuit Leel, qui fuit Leuente, qui fuit Kulche, qui fuit Ompud, qui fuit Miske, qui fuit Mike, qui fuit Beztur, qui fuit Budli, qui fuit Chanad, qui fuit Buken, qui fuit Bondofard, qui fuit Farkas, qui fuit Othmar, qui fuit Kadar, qui fuit Beler, qui fuit Kear, qui fuit Keue, qui fuit Keled, qui fuit Dama, qui fuit Bor, qui fuit Hunor, qui fuit Nemproth, qui fuit Thana, qui fuit Iaphet, qui fuit Noe. Almus genuit Arpad, Arpad genuit Zoltan, Zoltan genuit Toxun.”
Nem kell hozzá különösebb latin tudás, hogy bárki megállapíthassa, ez Kézai Simon családfája elég jelentősen kibővítve, „Nemprothtól” Árpádig, sőt, azon túl is levezetve. Másban már valóban nem különbözik elődjétől, menjünk tovább a Képes Krónikára!
A Képes Krónika családjába szintén öt krónika sorolható. Közülük a legrégebbi a Képes Krónika kódexe, ez kevéssel 1358 utáni. A Károly Róbert kori első krónikaszerkesztéstől alapvetően terjedelmi szempontból különbözik. Továbbá, Kristót idézve: „A második krónikaszerkesztés teológiailag képzett író redaktora könnyűszerrel rájött arra, hogy fő forrásában, az első szerkesztés előszavában durva hiba van, ugyanis Nemprot nem a Jáfet-, hanem a Kám utódok sorába tartozik. Mivel Nemprot a Noétól megátkozott Kám utóda volt, és a szerző a Bibliában csupa negatív dolgot olvashatott Nemprotról, ezért a magyarokat megtette a legelőkelőbbnek tartott Noé fiú, Jáfet leszármazottainak. Ezzel lemosta a magyarságról a kámita eredet szégyenfoltját, és a magyarok Don vidéki őshazáját a Jáfet-fiak birodalmába sorozta be.”
Kristó Gyula elméletével majd a későbbiekben foglalkozunk bővebben, most csak a Képes Krónikát idézném a pontosság kedvéért, azokat a részeket, ahol Nemprotról van benne szó. Két helyen említik Ménrót nevét a Képes Krónikában. Először közvetlenül az elején, az alábbiak olvashatóak:
„’Chus nemzette továbbá Nemprothot’. Ő volt az aki rávette Noé utódait, építsenek az Úr akarata ellenére várost és tornyot, erről szól a Teremtés könyvének 11. fejezete. Ez áll benne: ’Ő kezdte a hatalmaskodást a földön’; mert másokat erőszakkal leigázott és akaratuk ellenére az említett munkára kényszerített. Így folytatódik: ’És erős vadász volt’ vagyis az emberek elnyomója ’az Úr szeme láttára’ hiszen semmi sincs rejtve előtte. Innen származik a fordulat, ha tetszik közmondás vagy szólás: ’Olyan, mint Nemproth.’ Később is, ha az emberek elnyomójának bizonyult valaki, azt mondták rá: egy másik Nemproth, vagy hasonlít Nemprothra. Országa kezdetben Babilon volt, utódai az Óceánig terjedő vidékeket tartották hatalmukban. Mindenkinek nyilvánvaló ebből, hogy azoknak van igazuk, akik Hunorról és Magorról, a magyarok őseiről azt állítják, hogy Nemproth fiai voltak (a Képes Krónika és a rokon kódexek hagyománya itt romlott, a tagadás hiányzik – Buzgómócsing), aki Chus fia, ez pedig Kám fia volt, s akit Noé megátkozott. Egyrészt mert akkor a magyarok nem Jáfet nemzetségéből származnának, mint Szent Jeromos állítja, másrészt pedig mert Nemproth sohasem lakott a Tanais folyó környékén, amely keleten van, hanem az Óceánnál. Tehát – amint a Szentírás és a szent tanítók mondják – a magyarok Jáfet fiától, Magortól származnak, aki a vízözön után az ötvennyolcadik évben – mint a keleti népekről szóló krónikában Szent Sigilbertus antiochiai püspök elbeszéli – Evilat földjére ment a feleségétől, Enétől Magort és Hunort nemzette, akikről a magyarokat és a hunokat elnevezték”
Látható, a Képes Krónika visszatért az Anonymusi elképzeléshez, nyugat-európai szerzőkre és a Bibliára hivatkozva cáfolja Kézai Simont, Jáfetet teszik meg a magyarság ősapjának, de Nimródot kiveszik belőle. Azonban nem sokkal később, a „második krónikaszerkesztés teológiailag képzett író redaktor” (aki mellesleg összemossa a Biblia és Josephus Flavius állításait), szórul szóra elismétli ugyanazt a családfát, ami az első krónikaszerkesztés minden bizonnyal teológiailag képzetlen író redaktora megörökített a számunka. Ezt már magyarul is megtaláltam:
„Eleud, Ugeg fia Scythiában Eunodbilia lányától fiat nemzett, akit Almusnak neveztek el ama esemény miatt, hogy anyjának, mikor terhes volt, álmában megjelent egy turulforma madár, és tudomására hozta, hogy méhéből patak fakad, és idegen földön sokszorozódik meg. Ez pedig azért volt, mert ágyékából dicső királyok származtak. Mivel a sompinum a mi nyelvünkön alm és az ő születését álom jövendölte meg, ezért kapta az Almus nevet, aki Eleud fia volt, ő Ugegé, ő Edé, Ő Chabáé, ő Eteléé, ő Bendekusé, ő Turdáé, ő Scemené, ő Etheié, ő Opusé, ő Kadicháé, ő Berendé, ő Zultáé, ő Bulchué, ő Bolugé, ő Zamburé, ő Zamuré, ő Leelé, ő Leventéé, ő Kulcheé, ő Ompudé, ő Miskéé, ő Mikéé, ő Bezturé, ő Budlié, ő Chanadé, ő Bukené, ő Bondofardé, ő Farkasé, ő Othmaré, ő Kadaré, ő Beleré, ő Kearé, ő Kevéé, ő Keledé, ő Damaé, ő Boré, ő Hunoré, ő Nemprothé, ő Thanaé, ő Japheté, ő pedig Noé fia volt. Almus Árpádot nemzette, Árpád Zoltánt nemzette, Zoltán Toxunt nemzette”
Hoppá! Hát ezt éppen most cáfolta! Erre előkerül a Nemprothos verzió Jafetestül, Thanástól mindenestül, méghozzá Magóg és Kám nélkül. Mindez továbbá azért különösképpen kellemetlen, mert ha ilyen szépen elszidta nem sokkal korábban Nemprothot, akkor miért teszi meg dicső királya, Nagy Lajos ősének? Nehéz megválaszolni, „a második krónikaszerkesztés teológiailag képzett író redaktora” miképpen képes elkövetni egy ekkora durva hibát, méghozzá úgy, hogy közben önmagával kerül ellentmondásba. De majd megpróbáljuk feloldani ezt az ellentmondást a későbbiekben, most haladjunk tovább utolsó középkori krónikánkra, mellyel be is fejezzük e nem túl hosszú felsorolást.
Az középkor utolsó magyar krónikáját Thuróczy János követte el, ezért meglepő módon Thuróczy Krónikának szokás nevezni. Őtőle semmi újat nem tudunk meg Őstörténetünkkel kapcsolatban, mindössze idézi mindkét krónikás hagyományt és megállapítja:
„(…) a régi kor történetírói a hunok, vagyis a magyarok eredetét egymásnak ellentmondó módon írták meg, s mind a mai, mind a régi idők emberei különbözőképpen vélekedvén róluk, nem csekély ellentmondást tartalmaznak ebben a kérdésben.”
Ezenkívül egy helyen említi még Nimród nevét, de sajnos senki sem tudja ismét, honnan veszi adatait, ugyanis (legjobb tudomásom szerint) más forrásban nem maradt fenn akárcsak hasonló állítás sem:
„És ama nagy Attila király sem vádolható semmiképp, hogy megtagadta származását, hiszen címzésében ott találjuk, hogy a nagy Nimród unokájának vallotta magát”
Hát, körülbelül ennyi. Kivégeztük a középkori magyar krónikákat, minden forrást elolvastunk, legközelebb jönnek az elemzések, ahol elmondják a tudós történészek, mit hogyan kell értelmeznünk.
Utolsó írka