1956-ban a forradalmi követeléslisták mindegyikének része volt a Sztálin-szobor eltávolítása. A MEFESZ október 22-ei műegyetemi gyűlésén elfogadott 16 pontot, amelyet a 23-ai tüntetéseken másolatokban nagy példányszámban terjesztettek, illetve ki is ragasztottak a városban, ezt sokan a forradalom fő követeléseinek tekintették. A 13. pontja ez volt: „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.”
A felkelők nem vártak arra, hogy a hatalom hajtsa végre a követelést. Október 23-án délután a Nemzeti Színháznál (a mai Blaha Lujza téren) összegyűlt tömegben konkrét ötletként vetődött fel, hogy a szobrot népítélettel döntsék le. Az áruház előtt lévő kis szobornál egyetemisták szavaltak, és miután felolvasták a követelések pontjait, az emberek a körúton hamarosan a Városliget felé indultak. Útközben egyre többen csatlakoztak hozzájuk, köztük teherautók, amelyek sofőrjei vállalkoztak az emberek szállítására, miután meghallották, miről van szó.
A Sztálin térre, a szoborhoz érve a tömeg kezdetben nem tudott mit kezdeni az óriással. „A nagy dromedár szoborra felmászni is nehéz volt, nem hogy azt megmozdítani tudtuk volna” – írta Pongrátz András. Drótkötelekkel és csörlőkkel próbálkoztak, amelyeket négy-öt teherautó húzott, de a kerekek kipörögtek és a szobor nem mozdult. Egy közeli építkezésen macskakövekkel pakolták meg a teherautókat, de a nehezebb járművekkel sem jutottak sikerre, a drótkötelek egymás után szakadtak el.
Ezután egy gépipari technikumba járó fiú azt javasolta, hogy a közelben lévő iskolájából hozzák el a lángvágót. „Most már percek alatt elvágtuk a térd alatt a szobrot, [...] a tömeget sikerült hátrakönyörögni és a teherautók [...] a meggyengített szobrot nagy recsegés és ropogás között le tudták húzni” – emlékezett vissza Pongrátz.
Az emberek a testet egészen a Blaha Lujza térig vitték, tovább darabolták, szétverték. A hatalmas talapzaton csak Sztálin csizmái maradtak, a budapestiek ezután sokáig Csizma térnek nevezték a helyet.
A Pongrátz-testvérek az 1956-os forradalom legendás szabadságharcosai voltak.
A család kilenc gyermeke közül hat fiútestvér fegyverrel harcolt a szovjet megszállók ellen a szabadságért a budapesti Corvin közben: Pongrátz András (1938–), Pongrátz Bálint, Pongrátz Ernő (1920–1978), Pongrátz Gergely (1932–2005), Pongrátz Kristóf (Bandi) (1927–2009) és Pongrátz Ödön (1922–2009).
Utolsó írka